Piliscsaba, 2009. december 27.

 

Igehirdető: Kézdy Péter

 

Ézs 45,1a,4-8 Ezt mondja az ÚR fölkentjének, Círusnak, akinek megfogtam a jobb kezét:

Szolgámért, Jákóbért, választottamért, Izráelért szólítottalak neveden, híres nevet adtam neked, noha nem ismertél. Én vagyok az ÚR, nincs más, nincs isten rajtam kívül! Én öveztelek föl, noha nem ismertél. Hadd tudják meg napkelettől napnyugatig, hogy nincs más rajtam kívül, én vagyok az ÚR, nincs más! Én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, én teremtek bajt, én, az ÚR, cselekszem mindezt. Egek, harmatozzatok a magasból, hulljon igazság a fellegekből! Táruljon fel a föld, és teremjen szabadságot, sarjadjon igazság is vele! Én, az ÚR, teremtettem mindezt.

 

Isten és az ember egymásra utaltak

 

Különös igéje ez az Ószövetségnek. Sehol máshol nem jelenti ki ilyen radikálisan Isten az ő mindenhatóságát és egyedüliségét. A 10 parancsolatban még csak arról beszél: Ne legyen más istened. Itt: nincs más Isten rajtam kívül. A teremtésben Isten megteremti a világosságot. Itt: Én teremtettem a világosságot és a sötétséget.

 

A legradikálisabb ige fölveti a legnehezebb kérdéseket. Ha Isten mindenható, hogyan engedi meg a rosszat és a szenvedést? Hol van Isten az ember szenvedésekor? a mindenható és ő mozgat mindent, előre meg van-e írva, minek kell történnie?

 

Olyan kérdések ezek, amelyekre nem lehet tudós választ adni. Nem született meg még az a filozófiai vagy teológiai könyv, amelyben megvan a válasz. Csak hittel keresheti a választ mindenki a maga személyes Isten-kapcsolatában. A hit a szerelemhez hasonlítható. Szerelmesünkről sem tudunk objektíven beszélni. Csak nagyon személyesen. Csak azt tudjuk elmondani, hogy ő milyen érzéseket kelt bennem, mit jelent ő nekem. Nem tudjuk elmondani , hogy ő ilyen vagy olyan. Csak azt pl., hogy én kedvesem, én szerelmesem, amikor nekem ezt mondtad, amikor megláttalak, tudtam, hogy a tied vagyok. Istenről sem mondhatjuk, hogy Isten ilyen vagy olyan,. Csak azt, hogy én Istenem, én Istenem. Vagy, hogy Atyám, a te kezedbe...

 

Azokra a kérdésekre, hogy hogyan engedheti meg Isten a szenvedést? Hol volt akkor..., Ki teremtette a rosszat? – nem lehet spekulatív választ adni. Mert az ilyen válaszok csak elidegenítenek Istentől. Idegenné teszi Istent az olyan válasz, hogy Isten rossz akaratú, bosszúálló. Másik rossz válasz, hogy minden rosszról az ember tehet. Vagy, hogy Isten nem avatkozik be, szenvtelenül nézi a világ szenvedését. Vigasztalan válaszok ezek.

 

Egy zsidó legenda szerint a holokauszt után összegyűltek a koncentrációs táborokból hazatérő túlélők, és egy szabályos bírósági eljárást tartottak arról, hogy vétkes-e Isten a szenvedéseikben. Volt ügyész, ügyvéd, esküdtszék. A vádlott helyét üresen hagyták, mert azon jelképesen Isten ült. Az ügyész nyeregben volt, hengerelt, a védelem pedig tehetetlen volt. Az esküdtszék végül kimondta az ítéletet: Isten bűnös. Megjelent azonban ekkor egy ember, tépett katonai zubbonyban, azt mondta, hogy csak most ért ide a frontról, perújrafelvételt kér, mert vannak szempontjai. Megtették, és az idegen oly ügyesen érvelt, olyan jól forgatta a szót, hogy az ügyész lépésről-lépésre meghátrált, és a végére az esküdtszék felmentették az Istent. Kimondták, hogy nem bűnös. Azután vették csak észre az idegen cipőjének helyén az ördög patáit.

 

Vigasztalan válasz Isten felmentése. Hogy ott sem volt.

 

Nemrég olvastam Visky András versét, Fogadás a címe. Jób történetére utal, ami egy tantörténet. A Sátán fogadást köt benne az Istennel, hogy ha Jóbot bajok érik, továbbra is hűséges marad-e Istenhez és dicséri őt. Isten a Sátán kezébe engedi Jóbot, akit szörnyű csapások érnek, elveszíti minden vagyonát, tíz gyermekét, őt magát pedig gyötrő betegség sújtja. De Jób ebben a helyzetben is ragaszkodik Istenhez, és hű marad hozzá. A vers így fogalmaz: Jób megnyerte az Úrnak a fogadást. Egy szent emberről szól a vers, aki a koncentrációs táborban elosztja ételadagját a többiek között, vigasztalja fogolytárait, és azt mondogatja: Meg kell nyernünk a fogadást az Úrnak. Életben kell tartanunk őt. „A fogadást nekünk, mindenkinek külön-külön, meg kell nyerni a Világ Ura helyett. Csakugyan, Ki nyerte meg a fogadást? Nem tudja senki-senki.” – áll a vers végén.

 

A legnehezebb kérdésekre csak valahol abban kereshetjük a választ, hogy Isten sokkal közelebb van hozzánk, mint gondolnánk. Isten és az ember egymásra vannak utalva. Mint a szerelmesek. Istenre vagyunk utalva a bajban. Ahol az ember egyedül marad. Nem azért, mert ne lennének együtt érző emberek. De a nagy bajban nem segít a részvétnyilvánítók hosszú sora. Csak fárasztanak a telefonok. Jóbot szenvedésekor felkereste 3 barát, akik nem tolakodtak, egy hétig böjtöltek, és csak azután szólaltak meg. De Jóbnak velük nem volt dolga. Neki Istennel volt dolga. Egyetlen, legfontosabb kapcsolatával. Akihez így fordulhat: „én Istenem...” és így:”Atyám a te kezedbe teszem lel lelkemet.”

 

Istenre vagyunk utalva. És viszont is. Meg kell nyernünk Istennek a fogadást.

 

Isten, akiről Ézsaiás így ír: Én vagyok az Úr, nincs más Isten rajtam kívül. Én alkottam a világosságot és a sötétséget, én szerzek békességet és bajt, én teremtem az áldást, a szabadságot és az igazságot – ez a mindenható Isten egy esendő csecsemőben, a betlehemi gyermekben nyilatkoztatta ki akaratát. Az emberekre utalta magát, kiszolgáltatottá tette magát. Gondolhatunk arra is, hogy a tanítványokra bízta ügyét. Akikről tudjuk, hogy milyen ostobák és értetlenek tudtak lenni. Jézus maga nem írta le tanítását. Egy sort se. Kiszolgáltatottá tette üzenetét az embereknek, hogy évtizedekkel később írják le, ahogyan visszaemlékeztek arra, ahogyan lecsapódott bennük, ahogyan fontossá vált bennük.

 

Azzal kezdtem, hogy különleges ige az a felolvasott ézsaiási prófécia, mert sehol máshol nem jelenti ki ilyen radikálisan Isten az ő mindenhatóságát és egyedüliségét. De különleges egy másik szempontból is. Egy idegen királyt, a perzsa Círust az Úr felkentjének nevezi, és rábízza ügyét. Felkent – héberül messiás. Az eredeti héber szövegben a messiás szó szerepel. Görögül krisztus. Az egész Ószövetségben csak Saul és Dávid királyok felkenéséről olvasunk. Círus az a perzsa uralkodó volt, aki legyőzte Babilóniát, és hazaengedte a babiloni fogságból Izráel népét, amely három generáció óta várta a szabadulást. Círust választotta ki Isten, hogy szabadításának eszköze legyen. Egy idegen, többisten-hívő kultúrából származó perzsa világuralkodó, akit a Biblia messiásnak nevez.

 

Kiválasztja, és bemutatkozik neki: Én vagyok az egyetlen Isten. Téged kiválasztottalak, hogy napkelettől napnyugatig megtudja minden nép, hogy nincs más Isten rajtam kívül. Munkatársául választja. Szokták mondani, hogy Istennek nincsen keze, mi kell legyünk az ő keze tervének megvalósításában. Ránk bízza ügyét, ránk utalja magát. Még egy idegen, pogány uralkodóra is. Hogy nyerjük meg számára a fogadást.

 

Egymásra utaltak vagyunk, Isten és az ember. Az egymásra utaltságban nincs hová menni, nincs kihez máshoz fordulni. Egyedül ő van nekünk, és egyedül mi vagyunk őneki. A bajban megtartónk, rejtekünk, vigaszunk. Az ő tervében, az ő gondjában pedig mi eszközei, munkatársai vagyunk. Ámen