Piliscsaba, 2008. február 10. Böjt 1. vasárnapja 1Móz 3,1-13

 

Igehirdető: Kézdy Péter

 

A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az Úristen alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok. De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz. Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak. Amikor azonban meghallották az Úristen hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen kiáltott embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el. Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? Az ember így felet: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem. Akkor a z Úristen ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, azért ettem.

 

Olyanok lesztek, mint az Isten

 

Az embernek tetszik a kísértő szava: olyanok lesztek, mint az Isten. Olyan akar lenni, mint az Isten. Rólunk szól ez a történet. Személy szerint. Akik leírták a bűnbeesés történetét, az ember megkísértésének történetét, saját és őseik tapasztalatát írták meg öniróniával és bölcs belátással arról, hogy bizony ilyenek vagyunk mi emberek. Nagyon jól ismerték a bűn mibenlétét. Bizony így szokott lenni. Ahogyan a kígyó manipulál, ferdít, elülteti a gyanakvást, a bizalmatlanságot és a vágyat az ember gondolataiba. Szándékosan tévesen kérdez. Így szoktuk mondani: már amikor kérdez, hazudik: „Csakugyan a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” Elülteti a rosszindulat gyanúját: Isten csak azért mondta, hogy nem ehetsz, mert nem akarja, hogy olyanok legyetek,mint ő.

 

Magunk előtt látunk egy szánalmas embert. Ostobán olyan akar lenni, mint az Isten, pontosabban, amilyennek az Istent elképzeli. Pedig fogalma sincs róla, milyen valójában az Isten. De ő több akar lenni, többnek akar látszani, mint aki. Szánalmas ez az ember. Aki az imént még olyan sokat képzelt magáról, most, amikor látja, hogy meztelen, megijed és szégyenkezik. A fák mögött próbál elrejtőzni az Úr elől, azután másokra mutogat. Az asszonyt, a kígyót, és magát Istent, aki az asszonyt mellé adta. Kíméletlenül pontos megfigyelés arról, hogyan vergődik az ember gőgjében, mert többnek akar látszani. Amikor pedig észreveszi kicsinységét, rejtőzködik, mentegetődzik, hárít, másokat okol. Ilyen az ember.

 

De már egy másik tapasztalat is kiolvasható a történetből. Az Isten irgalmáról való tapasztalat. Az, hogy Isten irgalmából, az ő Szentlelke által az ember olyan lehet, mint az Isten. Két lehetőség látszik az ember előtt. Az egyik: olyan akar lenni, mint az Isten. A másik: olyan lehet, mint az Isten, Isten Szentlelke által. A Római levélben ezt olvashatjuk: *Mert nem a szolgaság Lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek. Hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: ’Abbá, Atya!’ Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.*

 

Akik a bűnbeesés történetét leírták, már erről a kegyelemről is volt tapasztalatuk. Miután az ember evett a fáról a fáról, nem kellett meghalnia. Pedig a tilalomban ez állt, pontos fordításban: Amikor eszel róla, bizonyosan meghalsz. Isten mégis keresi az embert, utánamegy. Keresi, utána megy azóta is. Az özönvíz után ígéretet tesz, hogy nem pusztítja el többé a földet. Népével megy a pusztai vándorlás során. Utánunk jön, mint a jó pásztor az egyetlen elveszett báránynak. Végül úgy ismerjük meg őt, ahogy a Pilátus közszemlére tette Jézust: Ecce homo - íme az ember. És úgy ismerjük meg, ahogyan a kereszten imádkozott: Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. (Mennyire másnak mutatja meg magát, mint amire az ember gondol, amikor olyan akar lenni, mint az Isten, mindenható és mindentudó.) Ez a kegyelmes Isten útja hozzánk.

 

Az ember útja pedig egyedül az alázat és a belátás útja lehet, és nem a rejtőzködés, a körülmények okolása, másokra mutogatás. A Tékozló fiú belátása, amikor visszafordul atyjához. Annak a belátása, hogy el kell engednünk egymásnak 100 dénár tartozást, hiszen nekünk tízezer tálentumot engedtek el. Alázat, amellyel a tanítványok az evangéliumot ránk hagyományozták. Nem rejtegették benne saját kicsinységüket, elbukásaikat. Ahogyan Péter apostol nem hallgatta el, elmondta Márk evangélistának, hogyan tagadta meg Jézust. Ezzel az alázattal és belátással, önkritikával és öniróniával írták le a bűnbeesés történetét arról, hogy milyenek vagyunk valójában. Egyedül ez az alázat és belátás a feltétele annak, hogy Isten utolérjen minket irgalmával. Hiába közeledik hozzánk az Atya, ha kitartunk gőgünkben, szánalmas erőlködésünkben, hogy olyanok legyünk, mint az Isten. Le kell mondanunk önigazságunkról, hogy megajándékozhasson az Atya, hogy Lelke által örökösei lehessünk Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

 

Böjti idő van. Legyen ez a hat hét alkalmas idő a magunkba szállásra, hogy gőgünkről lemondva fogadjuk az új életet Istentől, részesedjük Húsvét eseményében, Krisztus halálában és feltámadásában. Ámen.