Piliscsaba, 2007. július 15. Szentháromság utáni 6. vasárnap

 

Igehirdető: Kézdy Péter

 

Ézs 43,1-5 De most így szól az ÚR, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az ÚR vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te szabadítód! Mivel drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek, azért embereket adok helyetted, életedért nemzeteket. Ne félj, mert én veled vagyok!

 

**Ne félj! Enyém vagy.**

 

Különös erővel hat a felolvasott ige. Legbensőbb érzéseinkre utaló, alapvető, egyszerű emberi szavak ezek. Emberlétünk alapszavai. Ilyen alapszó először is ez: **enyém vagy.**

 

Tegnap érkeztünk haza az egy hetes gyülekezeti családos táborból, ahol a két legfiatalabb résztvevő másfél éves volt, és voltak még óvodás korúak többen. A kisgyerekek között hallhattuk, hogy az enyém szó mennyire meghatározó kifejezése az embernek. Kié a labda, a vezető hely a játékban, a testvérek között kié a hely a mama ölében. Az enyém az érvényesülés fontos szava, meghatározza életünket ifjú és felnőtt korban is. Attól valaki az ember, hogy van valamije, elérte magának a házat, autót, tudást, nyelvvizsgát, műveltséget, tájékozottságot, diplomákat, jó kapcsolatokat, rangot, jó presztízsű beosztást, vezető szerepet. Mégis lassan rájövünk, hogy az igazán fontos dolgok az életben ajándékba érkeznek hozzánk, és végül be kell látnunk, hogy valójában semmink sincs. Minden ajándék. Ajándék, hogy Isten életet adott nekünk, ajándék a bűnbocsánat, ajándékba kapjuk emberi kapcsolatainkat, a másik ember szeretetét. Ajándék, ha találunk hivatást, célt életünknek. Semmire sem mondhatjuk, ami igazán fontos, hogy az enyém. Az ige azt hirdeti, hogy az egyetlen valós birtokviszony, az egyetlen érvényes mondat, ahol elhangozhat ez a szó: enyém, Isten kijelentetése: „Enyém vagy.” Egyedül ez a tulajdonviszony határozza meg igazán életünket. Az egyetlen, amit magunkról igazán elmondhatunk: Istené vagyunk.

 

Talán nem ünneprontás ma, aranylakodalmat ünneplő család előtt kijelenteni: még a házastársak sem mondhatják, „enyém vagy”, akkor sem, ha viselik egymás nevét, egy testté, egy lélekké váltak a közös sorsban. Társaságban bemutatkozáskor is el szokott hangozni, hogy én az előttem szóló férje vagy felesége vagyok. Mindennél mégis sokkal fontosabb identitás meghatározó viszony Isten szava az igében: *neveden szólítottalak, enyém vagy, drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek, nevemről neveznek, akit dicsőségemre teremtettem, formáltam és alkottam.* Enyém vagy, senki másé. Ezért tudunk ajándékozni és ajándékot elfogadni, könnyedek lenni, és nem a presztízshez ragaszkodni, veszteségeket és terheket elviselni.

 

Az ézsaiási ige másik alapszava ez: **Ne félj!** Izráel népét bátorította, amelyet a fogságban a három nemzedék alatt a megsemmisülés fenyegetett. A félelem szintén az ember egyik alapérzése. A gyerektáborban ezzel is találkozhattunk. Az egyik kisgyermek már a vacsorakor sírva kérdezte, hogy hol fognak aludni, és többször rosszat álmodott az idegen helyen. Egy másik gyermek megriadt a maszkoktól, amelyeket készítettünk, és amelyek az ismerősöket hirtelen idegenné tették és úgy néztek, mint a halottak. József Attila így ír: *Retteg a gazdagtól a szegény, a szegénytől a gazdag, fortélyos félelem igazgat minket.* Valóban fortélyos a félelem. Megmérgezi az embert, az emberi kapcsolatokat, irracionálisan átszivárog egyik emberről a másikra, szülőről gyermekre. Félünk a megsemmisüléstől, hogy nem marad utánunk semmi maradandó. Félünk továbbá, Bibó István felsorolásában a más véleményűektől, más nyelvűektől, más fajúaktól, összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen, gonosz szándékaitól, a lekicsinyléstől, és általában mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, amelyek azáltal válnak veszedelmekké, hogy félünk tőlük. De nemcsak imaginárius veszedelmek vannak. Valós veszedelem a munkanélküliség. Veszedelem, ha valamilyen okból támasz nélkül marad egy idős ember, vagy fiatal felnőtt, különösen errefelé, olyan környéken, ahol még nincsenek régi, ismerős szomszédok, a szülők és barátok messze élnek.

 

Végül van olyan félelem is, amelynek az okát és a tárgyát sem tudjuk. A meghatározhatatlan szorongás. Amivel szemben tehetetlen az ember. Egy ismeretlen hatalom rátelepszik az emberre és megbénítja. Minden félelemben a megsemmisülés lehetősége ad hírt magáról. Az identitás elvesztése. Abban is, ha valaki a másik embertől fél, és ellenségekre és szövetségesekre osztja a világot; és a jövőtől való szorongásban is. A félelem bezár, elválaszt az élettől, emberi kapcsolatainktól, fogva tart. Mi szabadít meg, mi hoz vissza a fogságból?

 

Vajon vigasztalás a félelemre az Úr szava: enyém vagy? Vigasztal, hogy semmink sincs, és a mindenható Isten tulajdona vagyunk? Akkor vigasztalás ez, ha Istent nem egy távoli, félelmetes zsarnoknak képzeljük el, hanem olyan Istennek ismertük meg, amilyennek Jézus Krisztuson keresztül látjuk, és amelyik istenkép benne rejlik a mai ószövetségi igében is. Abban a szóban, hogy te. *Így szól az Úr a te teremtőd*. Ez a harmadik alapszó az igében, amely szintén kisgyermek korunk óta meghatározza az életünket.

 

Martin Buber zsidó filozófus, a perszonálfilozófia atyja arról ír, hogy kétféle viszonyban állhatunk mindennel, és ezt kétféle szópár fejezi ki. Az egyik szópár: *én és az*. A másik: *én és te*. Vagy közöm van a másikhoz, viszonyban vagyok vele, és ez engem is megváltoztat; ekkor azt mondom: te. Vagy nincs közöm hozzá, nem érint meg az vagy ő. Ha azt mondom te, érintetté válok magam is, átadom magam a másiknak, lemondok határaimról. Buber ezt írja: *A Te nem határos. Aki azt mondja Te, annak nincsen valamije, annak semmije sincs. De viszonyban áll!*

 

Isten ebben az igében azt mondja: Te! Nem egy távoli, idegen hatalom ő, hanem viszonyban áll. Lemond hatalmáról, semmije sincs. Teljes azonosulás ez. Mellettünk van, velünk van, teljes közösségével. Nem leckéztet, kioktat, fenyeget, hanem vállal minket, értékesnek, becsesnek tart. Istennek ezt az önátadását, közösségét ismertük meg Jézus Krisztusban. Ilyennek látjuk őt a kereszten, hatalom nélkül, mint akinek semmije nincs, de viszonyban áll velünk, teljes közösségben. Ez a közösség vált meg minket a félelmek fogságából, és ezzel az együttérzéssel kell nekünk, megváltottaknak is egymás felé fordulnunk. Ámen