Piliscsaba, 2008. június 15. Szentháromság utáni 4. vasárnap Lukács 6,36-42

 

Igehirdető: Kézdy Péter

 

(Jézus mondja:) Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik. Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek. Példázatot is mondott nekik: A vak vezetheti-e a világtalant? Nem esnek-e mind a ketten verembe? A tanítvány nem feljebb való mesterénél: aki pedig teljesen felkészült, az lesz olyan, mint a mestere. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a saját szemedben pedig nem veszed észre a gerendát? Hogyan mondhatod atyádfiának: Atyámfia, hadd vegyem ki szemedből a szálkát! – mikor a saját szemedben nem látod a gerendát? Képmutató, előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, és akkor jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd a szálkát atyádfia szeméből.

 

Váljatok irgalmassá!

 

Egy gyufaszál van a kezemben. Felmutatom. Aki hátul ül, egészen kicsinek látja, lehet, hogy nem is lát semmit. Aki elöl ül, jobban látja. Ha közvetlenül a szemem elé teszem, teljesen eltakarja előlem a kilátást.

 

Jézusnak ez a zseniális optikai példája több oldalról is megmutatja ítélkező gyakorlatunk önbecsapó és képmutató voltát. Megérteti azt, amit a posztmodern filozófia így fejez ki: mindenkinek helyzete van. Mindenki a maga sajátos helyzetéből másképpen lát. Meghatározza mindannyiunk látásmódját a közösségben elfoglalt helyzetünk, meghatározza neveltetésünk, mindenféle beprogramozottságunk. Meghatároznak minket világképünk korlátai, amelybe egyesek beleférnek, mások kívül esnek horizontunkon, egyes viselkedések, mentalitások, stílusok megszokottak, elfogadhatóak; mások elfogadhatatlanok.

 

Jézus hasonlata megmutatja képmutató ítélkező gyakorlatunk pszihológiai oldalát is. Ítéleteinket meghatározza saját szubjektumunk, saját szálkáink. Egyes bűnöket megbocsáthatónak tartunk vagy észre sem veszünk, másokat nem. Mindezt aszerint, hogy milyen gerenda van a mi szemünkben, melyek a mi saját bűneink, amelyeket a másikban olyan jól felismerünk, mert jól ismerjük őket. Felháborodunk mások bűnén, hogy eltereljük a figyelmet saját bűneinkről, amelyekről magunk sem szeretnénk tudni, mert szebbnek, tisztábbnak, nagyszerűbbnek akarjuk magunkat látni és láttatni. Így azután ítéleteinkkel önmagunkról árulkodnak.

 

Jézus azt kérdezi tőlünk: ki vagy te, hogy megítélsz élőket és holtakat? Istennek képzeled magad? Nagyobbnak a mesternél?

 

Vigyázat! Ítéleteink hiánya, hallgatásunk is árulkodik magunkról. Önbecsapás és képmutatás lehet az ítélettől való tartózkodás is.

 

Mi tehát a helyes állásfoglalás?

 

Helyes istenképre és helyes emberképre van szükség. Annak felismerésére, hogy milyen az Isten, és kik vagyunk mi.

 

Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. Jézusnak ez a mondata megmutatja, hogy milyen az Isten, kik vagyunk mi, és mi lehet az egyetlen helyes ítélet. Az Isten irgalmas Atya, mi irgalomra szoruló emberek vagyunk, és az egyetlen lehetséges ítélet, az egyetlen igaz lelkület, amely nem önbecsapás és képmutatás: az irgalmasság.

 

Többféleképpen érthetjük az irgalmasság szót, bár kapcsolat van a jelentések között. Általában először arra szoktak gondolni, hogy irgalmasnak lenni karitatív szolgálatot jelent. Igénkben, Lukács evangéliumának a legfontosabb helyén, ahol Jézus megismerteti velünk Isten lényegét, az a görög szó szerepel, amelynek az eredete, héber-arámi megfelelője, amely Jézus ajkán elhangozhatott, egyszerre jelent anyaméhet, együttérzést, részvétet, irgalmasságot. (rahamim-rehem) Mennyei Atyánk anyai együttérzéssel, irgalmassággal szeret. Feltétlen elfogadással, odaadással. Ilyen az Isten, és ez az istenkép kell, hogy meghatározza mi lelkületünket. Így kell lássuk a körülöttünk lévő világot. Mennyei Atyánk irgalmas, azt jelenti, ennek a világnak az alapja, teremtője és lényege az irgalom. Miért dolgozunk, politizálunk, harcolunk, vitatkozunk, tervezünk, és valósítjuk meg terveinket? Mi értelme van bárminek is? Egyetlen értelme minden cselekedetünknek, érdeklődésünknek ezen a világon az irgalom, az együttérzés. Az, hogy a mások fájdalma nekem is fáj. Mások öröme nekem is öröm. E nélkül nem lenne érdekes a kínai földrengés áldozatainak sorsa, a körülöttünk élők sorsa. Vagy azt mondhatnánk hitetlenül: erre a rövid időre az elmúlásig nem érdekes mi történik az emberrel. Vagy azt mondhatnánk túlvilági hittel: itt, a földi életben nem számít, mi történik az emberrel, mert vár az örök élet. Egyedül az irgalom, az együttérzés ad értelmet élni és szeretni ebben a világban.

 

Ennek a világnak a teremtője az irgalmas Isten. Aki szövetséggel ajándékozta meg az embert, annak jeléül, hogy nem pusztítja el, szivárványívét helyezte a felhőkre. Akinek irgalmas akaratát Jézusban ismertük meg, aki megsiratta Jeruzsálemet, barátja, Lázár halálát. Megszánta a sokaságot, és enni adott neki. Aki leült a vámszedő asztalához. Aki azt mondta a bűnös nőnek: én sem ítéllek el téged.

 

Az ítélkező ember elveszíti a teremtővel való kapcsolatot, eltéved. Amikor Jézus azt mondja: ne ítélj – hív magához, mint eltévedt gyermeket. Gyere, nyugodj meg, pihenj meg. Mindenek mélyén, mindenek mögött az irgalmas Isten rejlik.

 

Nehéz megérteni Isten felfoghatatlan irgalmasságát. Péter apostol értetlenül kérdezi, még hétszer is?, és még a Gecsemáné kertben is kardot ránt. Keresztelő János, amikor nem jött az általa úgy várt ítélet, csalódva kérdezi Jézustól: Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk? Nem értette meg Júdás, aki önmagát ítélte el, amikor felismerte, hogy mit tett. Pedig Jézus keresztjénél találkozhatott volna ő is Isten irgalmával.

 

Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. Jézus mindenek előtt tehát arról beszél, milyen az Isten.

 

Másodszor arról, hogy milyen az ember. Irgalomra szoruló lény. Ennek belátása következik Isten irgalmának felismeréséből. Le kell mondanunk önmagunk igazának mindenek fölé való emeléséről, az ítélkező szerepről.

 

Harmadszor pedig a helyes ítéletről: legyetek irgalmasok. Pontosabban, váljatok irgalmassá. Nem arról van tehát szó, hogy na jó, ez egyszer irgalmas leszek, lásd kivel van dolgod. Az görög szó, amely itt szerepel, még a születéssel rokon. Váljatok, szülessetek irgalmassá. Újjá kell születni, át kell formálódni, egyre inkább irgalmas lelkületűvé. Valakivel mindenki irgalmas. A történelem leggonoszabb emberei is kötődtek valakihez, vagy megcirógatták egy kisgyermek buksiját, ahogyan egy híradófelvétel Hitlerről mutatja. Másokat viszont nem tekintettek embernek. A régi hősi történetekben együtt szorítunk a hősökért, akik megsiratják elesett bajtársukat, de az elhullott ellenség nem számít. Híreink vannak minden Irakban elesett amerikai katonákról, de az iraki áldozatokat nem számolják. Az athéni demokráciában nagyra értékelték az embert, de nem mindenki számított embernek.

 

Váljatok irgalmassá, formálódjatok át, bővítsétek irgalmasságotok körét minden emberre. Isten azt akarja, hogy életünk minden napja megtérés legyen. – írja Luther. Minden nap formálódjunk, alakuljunk, hogy egyre több emberre terjedjen ki irgalmasságunk. Képesek legyünk egyre több embert elfogadni. Azt is, aki nem egyszerű, aki idegesítő, akire haragszunk. Hogy egyre inkább úgy legyünk irgalmasok, amint Atyánk is irgalmas. Ámen