Piliscsaba, 2008. július 20. Szentháromság utáni 9.vasárnap Lukács 16,1-9

 

Igehirdető: Kézdy Péter

 

Majd szólt (Jézus) a tanítványaihoz is: Volt egy gazdag ember, akinek volt egy sáfára. Ezt bevádolták nála, hogy eltékozolja a vagyonát. Ezért előhívatta, és így szólt hozzá: Mit hallok rólad? Adj számot a sáfárságodról, mert nem lehetsz többé sáfár. Erre a sáfár így gondolkozott magában: Mit tegyek, ha uram elveszi tőlem a sáfárságot? Kapálni nem bírok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit tegyek, hogy amikor elmozdítanak a sáfárságból, legyen, aki befogadjon házába. Azután egyenként hívatta urának minden adósát, és megkérdezte az elsőtől: Mennyivel tartozol az én uramnak? Az így felelt: Száz korsó olajjal. Erre azt mondta neki: Vedd az írásodat, ülj le gyorsan, és írj ötvenet. Azután a másiktól is megkérdezte: Te mennyivel tartozol? Az így válaszolt: Száz kórus búzával. Erre így szólt: Vedd az írásodat, és írj nyolcvanat. Az ura pedig megdicsérte a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai. Én is mondom nektek, szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonon, hogy amikor elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékokba.

 

A hamis sáfár

 

Két nagy példázat áll egymás mellett Lukács evangéliumában: A tékozló fiú és A hamis sáfár. Mindkettő olyan, amely egyedül Lukácsnál olvasható az evangéliumok közül. A másik két szinoptikus evangéliumban Márk és Máté evangéliumában, amelyek Lukáccsal nagy mértékben megegyeznek, nincs benne. Lukács ezzel a két nagy példázattal még valamit feltétlenül el akart mondani, és ide tette őket a 15. és a 16. fejezetbe, egymás mellé.

 

Arról szól mindkét példázat, hogy mi az ember alapvető helyzete. A tékozló fiúban az ember helyzete Istennel való kapcsolatában, A hamis sáfár példázatában az ember helyzete a másik emberrel való kapcsolatában.

 

Kik vagyunk tehát Isten előtt? Ha A tékozló fiút filmre kellene vinnem, a filmet a példázat utolsó jelentével kezdeném. Lakoma van egy gazdag háznál. Az egyik kitüntetett helyen, a családfő mellett ül egy szemmel láthatóan méltósággal és hatalommal rendelkező, tiszteletre méltó, gazdag fiatalember. Látszik ez abból, hogy a legszebb ruha van rajta, pecsétgyűrű a kezén. A családfőnek és ennek a hercegnek saru van lábán, míg a szolgák mezítláb sürgölődve végzik a felszolgálást. Mégis ez a magas rangú fiatalember feltűnően csöndes és szerény. Ekkor kezdődne el a történet, amelyből megértjük csöndességének és szerénységének az okát. Hogy elment otthonról, eltékozolta vagyonát, a legmélyebb, legmegalázottabb helyzetbe került. Eljutott arra a belátásra, hogy apja házában az utolsó szolgának is jobb dolga van, mint neki disznóvályúk mellett. Hogyan fogadta vissza apja, adta rá a méltóságot jelentő legszebb ruhát, a hatalom gyűrűjét, szabadság saruját, és ültette maga mellé. Ekkor már értjük, hogy miért olyan csöndes és szerény ez a fiú. Mert semmiféle előjoga vagy érdeme nincs. Minden ajándék. Egész élete; az, hogy ő valaki. Minden ajándék. Ez az ember helyzete, ez a mi helyzetünk Isten előtt. Mindent ajándékba kaptunk, semmink nincs amire azt mondhatnánk, az nekünk jár, előjog, vagy érdem; az megkülönböztet minket más emberektől, akiknél jobbak vagyunk ezáltal.

 

Lukács evangélista ezt feltétlenül el akarta mondani, ezért nem elégedett meg azzal, hogy az emberek kezében ott van már Márk evangéliuma; ő leírta újra az evangéliumot, és beleírta A tékozló fiú példázatát, amelyet Márk nem ismert, Lukács külön forrásából való. És mellé tette, közvetlenül utána A hamis sáfárt, amelynek hasonló az üzenete. A tékozló fiú Isten előtti helyzetünket mutatja meg, A hamis sáfár az emberek közötti helyzetünket.

 

A két példázatot nemcsak az egymás mellettiség köti össze, hanem a kiinduló helyzetet leíró mondat: *eltékozolta a vagyonát.*

 

Volt egy gazdag ember. Jézus korában Galileában hatalmas földbirtokok voltak távol élő tulajdonosok kezében. A gazdaságot intézőkre bízták, akik kisbérlőknek adták ki a földet. Rosszabb terméshozamú években a bérlő nem tudták megtermelni a bérlet összegét. A hiányt további bérlőkre és a bérmunkásokra terhelték, eladósodtak. Tulajdonosokból bérlőkké, bérlőkből bérmunkássá, bérmunkásból földönfutóvá váltak. A leszakadt rétegeknek nem maradt más, minthogy a munkanélküli piacon árulták magukat, kivándoroltak vagy lázadó terrorista zélóták lettek, ahogyan a korabeli történetíróktól és az evangéliumokból a helyzetet ismerjük. A jézusi példázatok szituációját jól ismerték a hallgatók. Láttak már ilyen sáfárt is, aki zsebre dolgozott, kárukra csalt, hitvány, mindig a saját érdekét néző ember volt. Jézus most mégis vele példálózik. *Legalább annyi belátásotok volna, mint ennek a világi gondolkodású embernek.*

 

Mert mit tesz a sáfár? Belátja, hogy semmije sincs, amire büszke lehetne, csupán érdekből hívja a bérlőket és együtt hamisítják a szerződéseket. A papírok nála vannak, a kézírás a bérlőké. Mennyire kötelezted el magad? 100 korsó olajra? Gyere, írjunk ötvenet! Nem akar úgy tenni, mintha… Mintha nagylelkű lenne, különleges, nagyszerű, kegyes ember lenne. Jézus ezt a világi gondolkodású csirkefogót állítja példaként elénk. Aki belátja, hogy kicsoda is ő. Nincs mire büszkének lennie, kapálni nem tud, koldulni szégyell. De nem is akar többnek látszani, mint aki. Ugyanúgy, mint A tékozló fiú történetében. Milyen visszás lett volna, ha a tékozló fiú az asztalnál úgy viselkedett volna, mint aki joggal ül azon a helyen, és ítélkező megjegyzéseket tett volna mások viselkedésére, gondolkodására, helytelen vallásososságára. És Jézus azt mondja: mindannyian ebben a helyzetben vagyunk. Ne akarjunk másoknak látszani. Ne játsszuk meg magunkat. Sőt. Mi a világosság fiai, vallásos emberek, olyanok lehetnénk legalább, mint e világ fiai, akik a maguk nemében okosabbak, mint mi. Nem rejtik kegyes szólamok mögé kicsinyes emberi viselkedésüket. Mi, egyházi, vallásos közegben élő emberek olyan könnyen érdemnek tekintjük igazhitűségünket. Minősítünk, ítélkezünk.

 

Egyszer egy ismerősöm elmesélte, hogy miért vannak fenntartásai az egyházzal kapcsolatban. Elment egy közösségbe, ahol őszintén elmondta személyes kérdéseit. Az alkalom végén a vezető azt mondta, hogy akkor most imádkozzunk, hogy testvérünk megtérjen és megváltoztassa az életét. Azóta ismerősöm talált magának világi közösséget, ahol elfogadják őt, nem leckéztetik és ítélgetik.

 

Az éjjel érkeztem haza a Szélrózsa evangélikus ifjúsági találkozóról. A fesztivál fő címe ez volt: Hol a határ? Az egyik beszélgetés arról szólt, hogy hol van a másság határa. Szó volt cigányokról, mozgássérültekről, más vallásúakról, homoszexuálisokról, stb. A négy beszélgetőpartner a pódiumon végül megegyezett abban, hogy a másság határa az ember saját maga. Vagyok én és mindenki más. Minden kapcsolat határátlépés. Az élet maga folytonos határátlépés, amelyhez bátorság és alázat kell, amelyben az ember sérülhet, mégis meg kell tenni. El kell fogadni a másikat akkor is, ha ellenszenves, ha bánt, ha fölháborít. Aki csak önmagát erősítgeti, annak bezárul az élete.

 

A vallásos emberek, a világosság fiai gyakran ezt teszik. Nem lépik át a határt, hanem magukat erősítgetik. Mintha valami kasztba tartoznának, amelyet előjognak vagy érdemnek tekintenek, amely megkülönbözteti őket más emberektől. Ennél még a hamis sáfár is becsületesebb, aki belátja, hogy semmi sem az övé, semmi érdeme nincsen.

 

Mit tegyünk tehát? Hogyan viszonyuljunk embertársainkhoz? Itt most megint kitekintést kell tennünk Lukács evangéliumának egészére, amelynek központi mondanivalója, vezérigéje ez: *Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok irgalmas!* A sáfár is a maga világi módján irgalmas volt. Számára ez az egészen világi irgalom a menekülés útja volt. Felismerte, hogy egymásra utaltságát a többi emberrel. A világosság fiai számára is egyedül az irgalom a menekülés útja. Helyzetünk belátása és irgalom. Mégpedig nem az ítéletre visszatérő Krisztus isteni irgalma. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy isteni magasságból leereszkedve gyakoroljunk irgalmat. Ahogyan a sáfár sem leereszkedően engedte el embertársai adósságát. Mert amink van, amiből adni tudunk, érdemtelenül kaptuk. Tékozló fiúk és hamis sáfárok vagyunk. Mi is irgalmasságból élünk. Ezzel az irgalmassággal kell tekintenünk embertársainkra. Aki önmagát erősítgeti, egyre jobban bezáródik köreibe. Aki felismeri, hogy egymásra utaltak vagyunk, befogadják az örök hajlékokba. Ámen