Piliscsaba, 2008.11.16.

 

Igehirdető: Kézdy Péter

 

Jeremiás 8,3-7.13 Akik pedig megmaradnak ebből a gonosz nemzetségből, az egész maradék, inkább választaná majd a halált, mint az életet bárhol, ahová a megmaradtakat szétszórtam - így szól a Seregek URa. Mondd meg nekik, hogy így szól az ÚR: Ha elesik valaki, nem kel-e föl? Ha helytelen útra tér, nem fordul-e vissza? Miért tért tévútra ez a nép, miért tévelyeg állandóan Jeruzsálem? Miért ragaszkodik a csalárdsághoz, és miért nem akar megtérni? Figyeltem, és hallottam, hogy nem őszintén beszélnek. Senki sem bánja gonoszságát, és nem mondja: Mit tettem?! Mindenki összevissza futkos, mint a harcban száguldozó lovak. Még a gólya is, az égen, tudja költözése idejét, a gerlice, a fecske és a daru is vigyáz, mikor kell megjönnie, csak az én népem nem ismeri az ÚR törvényét. Szüretelni akartam náluk - így szól az ÚR -, de nincs szőlő a tőkén, nincs füge a fán, levele is elhervadt. Ezért sorsukra hagyom őket.

 

**Nem az utolsó szava**

 

Természeti képek vannak előttünk. A költöző madarak képe. Ennek szép rendje nemcsak Jeremiás korában, de máig csodálatra méltó. Napra pontosan indulnak el ősszel, és érkeznek haza tavasszal, több ezer km messzeségből megtalálják fészküket. Ha egy madár valami miatt nem tud elindulni idejében, kivétel, még a híradóba is bekerül. Az ilyen madár halálra van ítélve.

 

A második kép a megzavarodott harci lovak képe, akik vesztükbe rohannak, mert bár menekülni akarnak, nem tudják az irányt. A Bírák könyvében olvashatjuk Sisera hatalmas hadának vesztét. A völgyben megzavarodtak a harci lovak, összeakadtak a harci szekerek, minél kétségbe esettebben próbáltak menekülni, annál nagyobb bajban voltak. Csapdába kerültek, amelyből nem volt menekvés.

 

Eszünkbe juthat még egy bibliai kép Ézsaiás próféta könyvéből: Az ökör ismeri gazdáját, a szamár is urának jászlát, csak az én népem nem ismer, az én népem nem ért meg engem.

 

Az utolsó kép a szüret képe. Az őszi szőlőszüretről csupa örömteli dolog jut az eszünkbe. Vidámság, öröm, jóízű munka, amelyben mindenki tudja a dolgát, és túlcsorduló bőség. Jeremiás azonban elmaradt szüretről beszél, mert nem volt gyümölcs a tőkén. Sokszor nem is az a legnagyobb baj, ami velünk történt, ahová jutottunk bűneink, mulasztásain, hibáink következtében, hanem az elmaradt haszon. Az, hogy hol tarthatnánk, ha nincs a sok eltékozolt óra, elmulasztott találkozások, beszélgetések, kibékülések. Hol tartatna egy kapcsolat, hol tarthatna egy nép, Hol tarthatna egyházunk. Hol tarthatna két nép, milyen virágzó együttműködésük lehetne, ha nem halogatnák oly régen közös történelmük földolgozását, a megbékélést. Az elmaradt haszon legtöbbször nem is mérhető, mert a nem várt áldások nem kalkulálhatók. De érezzük, hogy valami hiányzik. Az örömtelenséget. És Isten éppen ezt kéri számon rajtunk. Mint a tálentumok példázatában, ahol hiába ásta el és adta vissza ugyanúgy harmadik szolga a rábízott tálentumot, ura számon kéri a nem várt hasznot. Mert Isten szüretelni akar velünk, örömre, bőségre hívott vendégségbe.

 

Sorsukra hagyom őket. Az egyházi esztendő végén elhangzik az ítélet minden elvesztegetett lehetőségünk, elmaradt találkozásaink, mulasztásaink fölött. Nem is csak a kötelességeinkről van szó. Hanem főleg arról, amit a kötelességeken túl megtehettünk volna.

 

A költöző madarak és az ezzel ellentétes kép, a megzavarodott harci lovak képe tulajdonképpen még irgalmas képek. Ha egy gólya itthon marad, mert nem tud elrepülni, vagy nem tér haza, mert hazafelé eltévedt, azt nem a rossz melletti döntéséből teszi. Hiszen neki is rossz kiesni a jó rendből. A lovak pedig menekülni próbálnak, és aközben kerülnek egyre kilátástalanabb helyzetbe. Hány olyan sorsot ismerünk, amikor valaki meg akarja változtatni az életét, de mindig csak visszaesik, nem találja a kivezető utat, vagy visszataszítja őt a környezete, amelynek a hatásától szabadulni próbál. Nincs külső segítsége, vagy nem a megflelő segítséget kapja. Olykor a buta, túlzottan igyekvő segítő szándék még többet árt, mert tovább rombolja a bajba jutott ember önbecsülését, pl az olyan szavakkal, hogy hát még erre sem vagy képes, vagy: lám megint gyenge voltál. A madarak és a lovak képe inkább tragikus, mint ítéletes. Amikor Jeremiás kimondja az ítéletet: magukra hagyom őket, Isten nem azt kéri számon, amire nem lennénk képesek. Isten nem taszítja még nagyobb kétségbe, aki kétségbe esik önmaga felett, mert nem képes önmagát megszabadítani, életét a jó úton megtartani. Amit számon kér, az éppen az, ha azt gondoljuk magunkról, hogy képesek vagyunk. Hogy mi rendben vagyunk. Hogy nekünk nincs szükségünk a megtérésre.

 

Amikor Jeremiás Isten ítéletét hirdette, Júda és még néhány másik apró ország, Móáb, Edóm, Tírusz, Szidón Egyiptom biztatására föllázadt a hatalmas Babilon ellen. Júda abba a hamis hitbe ringatta magát, hogy Isten nem engedi elpusztítani Jeruzsálemet és a templomot. Franz Werfel Halljátok az igét című szép regényében megjelennek a szemünk előtt a Jeruzsálembe érkező díszes külföldi küldöttségek a szövetségkötésre. Jeruzsálem lázban égett. A templomban napról napra, hétről hétre folyt az áldozatbemutatás. Az Isten törvényét azonban semmibe vették. A tíz parancsolatot, és és Mózes 5. könyvének, a Deuteronómiumnak a törvényeit a szolidaritásról, a gyengék védelméről, az elengedés esztendejét, hogy ne legyen köztük szegény, az özvegyek, az árvák védelmét. Természetesen az emberiesség egyszerű cselekedetei nem óvták volna meg őket Babilon világhatalmi törekvéseitől, de megőrizte volna őket a fogság alatt is emberségükben, abban, hogy ők Isten népe. Ehelyett a Jeruzsélemi templomban folyt az áldozatbemutatás, abban a hamis hitben, hogy őket nem érheti baj, mai szóval a válság nem gyűrűzik be. Jeremiás próféta ekkor mondta el híres templombeszédét, ahogyan azt az igénk előtti szakaszban, a 7. fejezetben olvashatjuk, és ahogyan Franz Werfel regényében oly szemléletesen leírja, Jeremiás kiállt a templom lépcsőjére, szemben a vonuló néppel, és közéjük kiáltotta: Ne bízzatok ilyen hazug szavakban, az Úr temploma, az Úr temploma van itt!

 

Ezt kéri rajtunk számon az Úr. A hamis biztonságérzetet. Nem azt, ha valaki elesett. Hanem azt, amikor azt gondoljuk, hogy nem estünk el.

 

Az ilyen ítéletes igéknél oly könnyen gondolunk rögtön másokra, a körülöttünk levő világra. Könnyű volna arról prédikálni, hogy kedves testvéreim, gondoljunk csak közállapotainkra. Szörnyű, hogy mik vannak. Szörnyű, hogy egyesek milyenek. Nekünk össze kell tartanunk, mert körülöttünk bűnös a világ. És oly könnyű úgy hallgatni az igét, hogy ugye-ugye, remélem megérti, illetve kár, hogy nem hallja, akire vonatkozik. Éppen ezt a magatartást ítéli el az Úr. A hamis biztonságérzetet. Amikor azt gondoljuk, hogy én rendben vagyok. A világ és a másik ember nincs rendben.

 

Luther Márton 95 tétele közül az első így szól: Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: Térjetek meg – azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen. A negyedik: Ez a gyötrődő küzdelem mindaddig tart, míg az ember gyűlöli vétkes önmagát, vagyis a mennyek országába való bemenetelig.

 

A megtérés lelkületét várja tőlünk az Úr. Még az is önbecsapás, ha valaki azt gondolja, korábban bűnös úton jártam, de megtértem, és azóta rendben vagyok. Legfeljebb azt mondhatjuk: megtértem, és azóta naponként megtérésből élő ember vagyok. Én, személy szerint én vagyok az az ember, aki amikor elesik nincs ereje, vagy kedve többé fölkelni, mert egyedül vagyok, mert annyiszor csalódtam magamban. Én vagyok az, aki mint megzavarodott harci ló a zűrzavar közepén nem találom a kiutat. Én vagyok, aki mint költöző madár elveszett útközben, a többiek elmentek, én végleg lemaradtam, és már nincs remény utolérni őket.

 

Nincs remény, sorsukra hagyom őket. Úgy tűnik, ez az utolsó szava az igének. Azonban csak az egyházi esztendő végén, a mai napra kiválasztott igének. Istennek azonban nem ez az utolsó szava. Az előttünk megjelent természeti képek egyike, Ézsaiás próféta könyvéből az ökör és a szamár képe, rejti magában Isten utolsó szavát. Közel van Ádvent. Az ádventi festményeken újra látjuk az ökröt és a szamarat Jézus jászla mellett. Innen, Ézsaiás próféta könyvéből kerültek be a karácsonyi ábrázolásokba. Ebben a gyengéd képben ismerhetjük föl, hogy az eltévedt, kétségbe esett, megtérésre szoruló embert Isten Jézus Krisztusban vissza akarja téríteni önmagához, hogy vele együtt lépjen be a mennyek országába, az ő örömlakomájára. Ámen