Piliscsaba 2009.01.04. Újév utáni vasárnap Jakab levele 4,10-17

 

Igehirdetõ: Kézdy Péter

 

Alázzátok meg magatokat az Úr elõtt, és õ felmagasztal titeket. Ne rágalmazzátok egymást, testvéreim. Aki testvérét rágalmazza vagy ítélkezik felette, az a törvényt rágalmazza, és a törvény felett ítélkezik. Ha pedig a törvény felett ítélkezel, nem megtartója, hanem ítélõbírája vagy a törvénynek. Egy a törvényadó és az ítélõbíró, aki megmenthet és elveszthet. De ki vagy te, hogy ítélkezel felebarátod felett? Tehát akik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendõt, kereskedünk és nyereséget szerzünk; azt sem tudjátok, mit hoz a holnap! Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltûnik. Inkább ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja és élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni. Ti azonban most kérkedtek elbizakodottságotokban: minden ilyen kérkedés gonosz. Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bûne az annak.

 

**Alázatról, rágalomról, ítéletrõl**

 

Kicsoda az ember? Ki vagyok én? Mi az én helyem? Mi az ember helye? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a mai istentiszteleten, és arra, hogy a válaszból milyen viselkedés adódik. Az istentisztelet alaphangját megadó zsoltár, a 8. zsoltár a az ember helyét a teremtõ Istennel való viszonyában látja, aki végtelenül hatalmasabb az embernél, mégis nagy méltósággal ajándékozta meg az embert. *Ha látom kezeid alkotását, micsoda az ember, hogy törõdsz vele?* Mégis: *Kevéssel tetted õt kisebbé az Istennél, dicsõséggel és méltósággal koronáztad meg, Úrrá tetted kezeid alkotásain.*

 

Az oltár elõtt felolvasott igében a tanítványok arról kérdezik Jézust, hogy ki a nagyobb a menyek országában. Jézus azt válaszolja: *Aki megalázza magát, az lesz nagyobb a menyek országában.*

 

Jakab apostol is ezt írja: *Alázzátok meg magatokat az Isten elõtt!* Simone Weil ír a jó alázatról és a rossz alázatról. Jó alázat, ha valaki, mint ember alázatos. Mint ember tartja magát kicsinek. Rossz alázat, ha valaki személyében alázatos, személy szerint kicsinek tartja magát.

 

A rossz alázat tehát az, mibõl a megalázkodó viselkedés következik, gyakran gõgös viselkedéssel együtt. Az ilyen ember fölényes vagy leereszkedõ azokkal, akik kisebbek nála; és megalázkodó azokkal, akik nagyobbak nála. Úgyis mondhatjuk, hogy a megalázkodó vagy gõgös ember a maga helyét a többi emberhez képest jelöli ki. Az alázatos ember (a jó alázat szerint) a maga helyét az Úristenhez való viszonyában látja, ahogyan a 8. zsoltár elhelyezi az embert az ég és a föld között. Fölfelé tekint az Istenre, mint teremtõjére, és lefelé a földiekre, mint Istentõl kapott megbízatására.

 

Erre int a mai ige is. Alázzátok meg magatokat. De ne rossz alázattal az emberekhez képest, hanem lássátok, kik vagytok az Isten elõtt, lássátok micsoda az ember. Azt sem tudjuk, mit hoz a holnap. Annyi az életünk, mint a lehelet, amely kis ideig látszik, azután eltûnik.

 

Karácsony napján az igében Ádámról, az óemberrõl és Krisztusról, az új teremtésrõl volt szó. Akirõl Weöres Sándor így vallott: *Számomra csak egy ember létezik. És õ létezik mindazokban, akik benne és általa léteznek.*

 

Õ az, aki saját személyében kijelölte az ember helyét, nemcsak azt, hogy kicsoda az ember, hanem azt is, hogy kicsoda lehetne, milyennek kellene lenni az embernek. Megmutatta a jó alázatot Istennel való kapcsolatában. Három példát idézek fel az evangéliumokból az emberekkel való alázatáról.

 

Utolsó vacsorájakor Jézus kendõt kötött, szolgai öltözetet, fogta az edényt, és a tanítványok megrökönyödésére elkezdte mosni a lábukat. Rabszolga munkát végzett. A házban minden elõ volt készítve a vacsorához és a mosakodáshoz. De szolgájuk nem volt. A tanítványok arra gondolhattak, vajon ki fogja elvégezni ezt a szolgai munkát. Az idõsebbek azt, hogy a fiatalabbak; a mûveltebbek azt, hogy az írástudatlanok; a Zebedeus testvérek nyílván azt, hogy õk ketten biztosan nem. És Jézus szó nélkül letérdelt eléjük, és elkezdte mosni a lábukat. (Turóczy. Posztillás könyv)

 

A mási két történet is János evangéliumából való. Jézus Samárián ment át. A samáriai asszony délidõben érkezett a kúthoz. Egyedül. Nem mehetett reggel vagy este az asszonyokkal, mert azok elítélték õt, nem álltak szóba vele. Jézus letelepedett, és beszélgetett vele. Nem ítélte el, nem bélyegezte meg, sõt apostollá tette az övéi között.

 

A harmadik történet a bûnös nõ története. Amikor az ítélkezõ sokaság Jézus elé ér, õ nem vesz részt ebben a ceremóniában, hanem lehajol, és irogat a porba. Másodszor is lehajolt, amikor már az elõbbi ítélkezõk voltak a vádlottak.

 

A három történetben Jézus három mozdulata: letérdelt, letelepedett és lehajolt. Az alázat mozdulatai. Jézus azt mondja: *A tanítvány nem nagyobb a mesterénél, a szolga az uránál.*

 

Karácsony idõszak a van, Szenteste és Vízkereszt között. A templom még karácsonyi díszben, ünneplõben van, az oltárterítõ fehér. Karácsony azt az örömhírt hirdeti, hogy élhetünk új emberként, igaz, valódi, emberi életet. A helyünkön tudhatjuk magunkat, amelyet Krisztus mutatott meg nekünk. Öltsük magunkra ezt az ünneplõ öltözetet éljünk az õ ó alázatával Istennel való kapcsolatunkban és az emberekkel való kapcsolatunkban.

 

A tanítványok, amikor azt kérdezik, ki a nagyobb, a rossz alázat szerint gondolkodnak. A máik emberhez képest határozzák meg a helyüket, és nem Istenhez képest. Ilyen rossz alázatból ered a rágalmazás és az ítélkezés, amirõl Jakab apostol az ige következõ részében ír.

 

Miért rágalmaz és ítélkezik az ember? Többfajta rágalmazás létezik. Az egyik fajtája az, amikor a rágalmazó tudatosan, cinikusan hazudik. Például azért, hogy a politikai harcban a másikkal szemben így tegyen szert elõnyre. A rágalommal szemben azután már nem lehet hatékonyan védekezni. A cáfolatok erõtlenek. Az emberekben az marad meg, hogy annak az embernek volt valami piszkos ügye. Ha nem is bizonyítható, de hát tudjuk, nem zörög a haraszt… Jakab levele azonban nem feltétlenül az ilyen tudatos, cinikus rágalmazásra gondol. Ezt mondja: *Ne rágalmazzátok egymást , testvéreim.* A testvéri közösségen belüli rágalmazástól óv. A gyülekezetrõl beszél. Ahol talán a tudatos, cinikus hazugság nem annyira jellemzõ. De az sajnos igen, gyülekezetben és egyházban is hogy valakinek olyat adnak a szájába, amit nem mondott. Olyan cselekedeteket tulajdonítanak neki, amiket nem tett. Olyan szándékot feltételeznek róla, ami nincs benne. Nem feltétlenül cinikus hazug szándékkal. Hanem feltételezve, hogy õ olyan. Ha nem is azt mondta, amit a szájába adtunk, de úgy lehetett érteni, az van mögötte, úgyis lehetett értelmezni. Ha nem is tette meg, de megtehette volna, valamit biztosan tett, stb. És nemcsak úgy érti, úgy magyarázza az illetõ a szavakat és cselekedeteket, hanem azt akarja, hogy mások is úgy értsék, ahogyan õ. Arról az emberrõl mások is úgy gondolkodjanak, mint õ. És akkor már nem is az a lényeg, hogy pontosan mi hangzott el.

 

Az ilyen rágalmazás és ítélkezés mögött a rágalmazó helytelen önképe rejlik. Az emberekhez képest akar valamilyennek látszani. Azt karja, hogy õ jobbnak, ártatlannak, jó értesültnek látszódjon. Sok esetben saját vétkeit, mulasztásait akarja eltakarni a másik elítélésével. De ekkor már nem a törvény ítél arról az emberrõl, hanem a ítélkezõ ember szubjektív véleménye, ahogyan õ az indulatain, elõítéletein, sérelmein keresztül érdekein keresztül az események átszûrõdtek. Ezért mondja Jakab, hogy az ilyen ember nem betölti a törvényt, hanem Isten helyébe ül.

 

Különbözõ emberek nagyon különbözõ dolgokat ítélnek el. Van, aki egy kedves csirkefogót még kedvel is, ugyanakkor egy jellemes, de barátságtalan emberre haragszik. Más elnézi a részvétlenséget, de elítél bizonyos kihágásokat. Van, hogy ugyanazt elnézzük annál, akit kedvelünk, másnál viszont felháborodunk rajta. Mert ítéleteinkben nagyon benne vagyunk mi magunk. Ezért ítéleteink végül is a mi a kudarcaink is. Egy bíró mindig följebb ül, a ruhája is kívülállását, felül állását fejezi ki. Ilyen a hétköznapi életben nincs. Nincs kívülállás, érintetlenség. Könnyen lesz ítéletünk máris rágalommá. Hála Istennek, nem azt valljuk az Apostoli Hitvallásban, hogy mi ítélünk élõk és holtak felett, hanem vallhatjuk, hogy Krisztus jön el ítélni. Aki letelepedett, lehajolt, letérdelt mellénk, bûnös emberek mellé. Nem tudjuk, mit hoz Krisztus ítélete, az õ nagy ítéletrõl szóló példázatában mindenki meglepõdik. A jobb felõl állók is, és a bal felõl állók is. De Krisztus azt ígérte, hogy az alázatosak bizalommal hagyatkozhatnak rá.

 

Végül két praktikus tanács: 1. Istenhez mérjük magunkat, és ne a másik emberhez. Többet foglalkozzunk azzal, hogy õ mit vár tõlünk, és kevesebbet azzal, hogy embertársunk dolgait minõsítjük. 2. Ne mulasszuk el a jó cselekvését, az ítélkezést pedig hagyjuk Istenre. Hosszú távon az emberi minõségek úgyis kiderülnek, nem a mi minõsítéseinktõl függenek. Isten ítéletében a jócselekedeteknek örök értéke van. Ami nem az, oda kerül, ahova való. A felejtésbe. Ámen