Piliscsaba, 2009.02.22. Ötvened vasárnap

 

Igehirdetõ: Kézdy Péter

 

Mt 23,23-36 Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köménybõl, de elhagytátok mindazt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hûséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni. Vak vezetõk: kiszûritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele van rablásvággyal és féktelenséggel. Vak farizeus, tisztítsd meg elõször a pohár és a tál belsejét, hogy azután a külseje is tiszta legyen! Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülrõl szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülrõl ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket emeltek a prófétáknak, és felékesítitek az igazak sírköveit, és ezt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem vettünk volna részt velük a próféták vérének kiontásában. Így magatok ellen tanúskodtok azzal, hogy fiai vagytok a próféták gyilkosainak. Éljetek csak ti is atyáitok mértéke szerint! Kígyók, viperák fajzata! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehennával sújtó ítélettõl? Ezért íme, küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat: egyeseket közülük megöltök és keresztre feszítetek majd, másokat megkorbácsoltok zsinagógáitokban, és városról városra üldöztök, hogy rátok szálljon minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétõl Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, akit a templom és az áldozati oltár között gyilkoltatok meg. Bizony, mondom néktek: mindez megtörténik ezzel a nemzedékkel. Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyûjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyûjti a csibéit, de ti nem akartátok! Íme, elhagyottá lesz a ti házatok. Mert mondom nektek: nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!

 

**Milyen képet mutatunk?**

 

A farizeusok ellen elhangzott nagy jaj-beszéd Jézus utolsó beszéde. Máté evangélista több jézusi beszédet is leír. Az üdvösséget ígérõ nyolc boldogmondás az elsõ. A nyolc fenyegetõ, ítéletet hirdetõ jaj-mondás mintha válaszolna a boldogmondásokra.

 

Nagyon kemény szavakat használ Jézus a farizeusok ellen elmondott beszédében. Nem ezt szoktuk meg tõle. Nem ilyennek ismerjük az evangéliumok többi részében, hanem olyannak, aki nem ítél. A jobb latornak, aki gyilkos és lázadó lehetett, azt mondja: *Még ma velem leszel a paradicsomban.* A bûnös nõnek: *Én sem ítéllek el téged.* Asztalhoz telepedett bûnösökkel és vámszedõkkel, és a bûnösöket betegeknek nevezte, akiknek gyógyulásra, orvosra van szükségük.

 

Egyedül a farizeusokkal és írástudókkal beszél Jézus ilyen keményen. Számukra nem az üdvöt hirdeti, nem a gyógyulást ajánlja föl, hanem ítéletet hirdet fölöttük. Pedig nem gyilkosokról van szó. Sem olyanokról, akik a közerkölcsöt sértenék. Sõt. Tulajdonképpen tiszteletre méltó a farizeusok igyekezete. A farizeusok tizedet adtak. A mózesi törvények elõírták a tizedet a búzából, borból, gyümölcsökbõl. Úgyis mondhatjuk az alapvetõ élelmiszerekbõl. Jézus ironikusan mondja, hogy a farizeusok még kaporból, mentából, köménybõl is tizedet adtak. Fölösleges, kínos pontosság és igyekezet, pótcselekvés és képmutatás, amellyel eltakarják valódi indulataikat. Mégis tiszteletre méltó ez a gondosság és áldozatkézség. Ha Magyarországon a mi egyházunkban csak a töredékét vállalnák az egyháztagok, nem szorulnának a gyülekezetek központi egyházi támogatásra, és nem lenne kiszolgáltatva az egyház az állami költségvetésnek.

 

A farizeusok komolyan vették a szentségi törvényeket. Megtisztították az edényeket, olvassuk a beszédben. Bárcsak jobban része lenne az életünknek beszédünkben, viselkedésünkben a szent dolgok tiszteletben tartása. A farizeusok ápolták halottaik emlékét, tisztelték õseiket, és foglalkoztak népük történelmével, azzal, hogy bûnös tettek ne fordulhassanak elõ újra. Bárcsak fontosabbnak tartanánk ezt mi is.

 

Miért beszél mégis ilyen keményen Jézus az igyekvõ farizeusokról? Mi a bûnük, amelyet szigorúbban elítél, mint a latrok, paráznák és más bûnösök életét? Miért nagyobb bûn ezeknél a képmutatás?

 

Két okból: 

1. Képmutatók elveszik a helyet Istentõl. 

2. A képmutatók hamis képet festenek Istenrõl.

 

Elveszik a helyet Istentõl. Megakadályozzák, hogy Isten szeretete érvényre jusson. Hogy áradjon mindenkire, jókra és gonoszokra egyaránt, ahogy Jézus mondja. A boldogmondásokban a lelki szegények, a szelídek, az igazságra éhezõk és szomjazók boldogok, mert helyet adnak életükben Istennek, várják, éhezik, szomjazzák Isten kegyelmét. A bûnösök, és vámszedõk akikkel Jézus asztalhoz telepedett, helyet adtak Jézusnak maguk között az asztalnál, engedték õt szóhoz jutni az életükben. Nyitott volt Jézus szavára a keresztre feszített lator és a bûnös nõ is.

 

A farizeusok Mózes székébe ülnek, ahogyan a jaj beszéd elsõ felében Jézus mondja, ítélkeznek Isten helyett. Boldogok, akik Istennek engedik át az ítélkezést. Engedik érvényre jutni életükben Isten akaratát. Egy történet szerint egy kislány a templomban a színes ablakokat nézegette a mise alatt, és megkérdezte a nagymamájától, hogy kik azok az emberek, akiken átsüt a fény. A nagymama azt válaszolta, hogy a szentek. Késõbb, amikor a hittanórán a tanító megkérdezte a gyerekektõl, hogy kik a szentek, a kislány jelentkezett, és azt válaszolta: akiken átsüt a fény. Így kell nekünk is szenteknek lennünk. A fasori templomban is, ahol 5 évig szolgáltam, gyönyörû ablakok voltak az evangélisták alakjaival. Az esti istentiszteleteken, amikor kívül sötét volt, az ablakok belülrõl kaptak fényt, az alakok alig látszódtak. Délelõtt viszont a napsütésben gyönyörûen kivehetõk voltak különbözõ arcvonásaik. Elméséltek nekem azt is, hogy az üvegmûvész melyik arcot kirõl mintázta. A fényben nyerték el arcukat, személyiségüket az alakok. Ilyennek szán minket az Isten. Képére és hasonlatosságára teremtett minket. Akkor töltjük be rendeltetésünket, ha engedjük Istent meglátszani életünkön, engedjük az õ akaratát érvényre jutni.

 

A képmutató valamilyennek látszani akar. Nem engedi, hogy Isten fénye átsüssön rajta, nehogy más kép jelenjen meg, mint amilyet szeretne. Fél.

 

A másik bûne a farizeusoknak, hogy nemcsak hamis képet mutatnak magukról, de hamis képet festenek Istenrõl, és ezzel, ahogyan Jézus a beszéd elsõ felében mondja, nemcsak õk nem mennek be az Isten országába, de mások elõl is elzárják azt.

 

Kisgyerek koromban gyakran voltunk Pomázon a nagymamám húgánál vendégségben. Szép hosszú parasztházban lakott. Házuk alsó felébe a háború után másokat is beköltöztettek, három testvért: két nõt és a bátyjukat, a Péter bácsit. Amikor a nagymamám húgánál testvéremmel nem akartuk megenni az ebédet, mert válogatósak voltunk, õ azt mondta, hogy ha nem esszük meg az ételt, jön a Péter bácsi, és elvisz zsákban. Nagyon féltünk tõle. Évekig messzirõl elkerültük, ha a lépteit hallottuk, nyitotta az ajtaját, elbújtunk. Amikor már nem voltunk félelmekkel és hiedelmekkel teli gyermekek, találkoztam Péter bácsival, és láttam, hogy egy szerencsétlen, magányos ember, kissé értelmi fogyatékos és alkoholista volt, akinek biztosan fájt, hogy még ezek a kisgyerekek is elkerülik. Jóvátehetetlenül hamis kép volt bennünk róla, aki azután hamarosan meg is halt.

 

A farizeusok hamis képet sugalltak Istenrõl. Olyan Istenképet, aki elvisz zsákban, akinek teljesíthetetlen elvárásai vannak. Ahol az az istentisztelet, hogy tizedet fizetünk, szent tárgyakat gondozunk, mint az edények tisztogatása; a múlt ápolásával, hagyományõrzéssel foglalkozunk. Egy istentiszteletrõl szóló könyv címe ez: Isten szeretetének ünnepe. Ha át tudjuk élni, meglátszik rajtunk Isten szeretete, és istentiszteletünkön mások is azt élhetik át, hogy ez Isten szeretetének ünnepe, minden egyéb következik ebbõl. A jószívû adakozás, a szent dolgok megbecsülése, az õsök és a történelem tisztelete.

 

Jézus így kezdi mondatait: Jaj nektek. Vigyázzunk, hogy ne úgy értsük: jaj a farizeusoknak. Mi vagyunk ugyanis a címzettek. Így kell olvasnunk: jaj nekünk. Babits Mihály Psyhoanalis Christiana címû versében olyan szobrokhoz hasonlít minket embereket, amelyeket a múzeumban kis fülkébe állítanak. Csak a színük látszik szépen kifaragva, a hátoldaluk faragatlan. Érezzük, hogy személyiségünknek ismeretlen árnyoldalai vannak. Félünk tõlük, de magunk nem tudunk rajta szépíteni. Egyedül Isten lát minket teljes valóságunkban. Engedjük át magunkat Isten kezének, hogy alakítson minket olykor ítéletével, és a szenvedéssel is, hogy a fal mellõl majd az õ szobros csarnokába kerülhessünk.

 

Mint a bókos szentek állnak a fülkében

kívülrõl a szemnek kifaragva szépen, 

de befelé, hol a falnak fordul hátok, 

csak darabos szikla s durva törés tátog: 

 

ilyen szentek vagyunk mi!

 

 

Micsoda õs szirtbõl vágták ki lelkünket, 

hogy bús darabjai még érdesen csüngnek, 

érdesen, szennyesen s félig születetlen, 

hova nem süt a nap, hova nem fér a szem? 

 

Krisztus urunk, segíts meg!

 

 

Hallottunk ájtatós, régi faragókat, 

kik mindent egyforma türelemmel róttak,

nem törõdve, ki mit lát belõle s mit nem: 

tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten. 

 

Bár ilyenek lennénk mi!

 

 

Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével, 

s amit temagadból szégyenkezve nézel, 

tudd meg, lelkem, s borzadj, mert szemeden által

az Isten is nézi, az Isten is látja! 

 

Krisztus urunk, segíts meg!

 

 

Óh jaj, hova bujhatsz, te magadnak–réme, 

amikor magad vagy az Itélõ kéme?! 

Strucc–mód fur a percek vak fövenye alá

balga fejünk, – s így ér a félig–kész Halál, 

 

s akkor mivé leszünk mi?

 

 

Gyónatlan és vakon, az évek szennyével

löknek egy szemétre a hibás cseréppel, 

melynek nincs csörgõje, s íze mindörökre

elrontva, mosatlan hull vissza a rögbe. 

 

Krisztus urunk, segíts meg!

 

 

Ki farag valaha bennünket egészre, 

ha nincs kemény vésõnk, hogy magunkat vésne, 

ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló, 

legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró? 

 

Szenvedésre lettünk mi.

 

 

Szenvedni annyi, mint diadalt aratni: 

Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni, 

míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya

beállítson majdan szobros csarnokába. 

 

Krisztus urunk, segíts meg!