Piliscsaba 2009. 05. 24. Húsvét utáni 6. vasárnap Exaudi vasárnapja

 

Igehirdető: Thurnay Béla

 

Róma 14, 13-19 Többé tehát ne ítélkezzünk egymás felett, hanem inkább azt tartsátok jónak, hogy testvéreteknek se okozzatok megütközést vagy elbotlást. Tudom, és meg vagyok győződve az Úr Jézus által, hogy semmi sem tisztátalan önmagában, hanem ha valaki valamit tisztátalannak tart, annak tisztátalan az. Ha pedig atyádfia valamilyen étel miatt megszomorodik, akkor nem jársz el szeretetben. Ne tedd tönkre ételeddel azt, akiért Krisztus meghalt. Vigyázzatok, ne káromolják azt a jót, amelyben részesültetek. Hiszen az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm; mert aki ebben szolgál Krisztusnak, az kedves az Isten előtt, és megbízható az emberek előtt. Azokra a dolgokra törekedjünk tehát, amelyek a békességet és egymás építését szolgálják.

 

Milyen közösség legyünk?

 

**Az ünnep üzenete.** A mennybemenetellel a Feltámadott testi megjelenései, személyes találkozásai véget értek, lezárultak. A tanítványok magukra maradtak, immár másodszor. Ők pedig várják vissza, de bizonytalanok, bezárkóznak. Magukra maradtak. Nincs már köztük imádott, csodás mesterük Názáreti Jézus, elhagyta őket. Aki úgy tanította őket és a népet, mint akinek hatalma van. Aki betöltötte, élte a törvényt, megmutatta, mi az igaz ember. Aki mindenkire: kicsire, nyomorultra, megvetettre, kirekesztettre oda figyelt, mindenkivel közösséget vállalt, és mindenkit meggyógyított, aki hozzá fordult, és erő volt szeretetében.

 

Mi is így vagyunk sokszor, mint az apostolok, magunkra maradtak a világban. Hiányoznak a vágyott csodák életünkből. Mi is várjuk magányunkban, nyomorúságunkban, vesztes életünkben az Isten országát. Várjuk a jó Isten megjelenését a világban, az Ő igazságos és kegyelmes uralmának kiteljesedését az emberek között. Várjuk az Isten országát, amelyben a Megváltó könyörülete megszabadít a rossz lelkiismeret depressziójától, megszabadít a halálfélelemtől. – De vajon várjuk-e? Jól várjuk-e? Nagyon, szüntelenül várjuk-e?

 

Az apostolok csak néhány napig maradtak depressziójukban. Mert a mennyeiek, az Atya és a Fiú újra cselekedtek a választottakkal, az ígéret teljesül, kitöltik a LELKET az apostolokra. Ezzel a Krisztus Lelke mindenütt ott lesz övéivel; jelen lesz és cselekszik az egyházban minden emberért. Ők, a szent istenszemélyek cselekszenek velünk, cselekszenek értünk.

 

Kérdés, hogy mi hogyan élünk várakozásunkban, hogyan élünk keresztségünkben, megtérésünkben, hogyan élünk Lélekkel megajándékozottan?

 

**A textus üzenete**: egymás vallásosságának elfogadása, támogatása.

 

Szakrális étkezésről ír Pál itt és a korintusi levélben is. Szakrális étkezés sok vallásban fontos a liturgiában, a közösségben. De mindig emberi szokásként alakult. A zsidóknál a széder este, a pászka vacsora, a keresztényeknél általában az úrvacsora, a katolikusoknál a szentostya vétele, a keleti misében a szent vizes-bor kortya. Vajon miért fontos ez annyira, hogy Pál külön óv attól, hogy ebben, a szent étkezés hitében ne botránkoztassuk meg egymást, hanem figyeljünk azokra, akiket hitben gyengébbnek tartunk?

 

Minden keresztény csoportban vannak gyengék és erősek, hitükben szabadabbak és vallásukban kötöttebbek. De a vallási önhittség – felekezeten belül vagy egyházak között – bűn, és rombolja a szentek közösségét. A szakrális étkezés különböző szokásai nem szolgálhatnak alapot sem elkülönülésre, sem kirekesztésre.

 

Ma a vallási különbségek nem a szakrális étkezés szabályainak különbözőségében jelentkeznek. Van ugyan ilyen is, de talán nem köti annyira sokak lelkiismeretét. Van katolikus, református, evangélikus, baptista, pünkösdista öntudat, hit *az egyedül üdvözítő egyház*-ban, ha nem is jelentkezik olyan élesen, mint a vallásüldözések korszakaiban. Másfelől vannak az egyházakban, akinek öntudatuk hitvallásosságukban, teológiájukban és a szent hagyományok őrzésén alapszik. Aztán van művelt, felvilágosult, kritikus teológus, vannak megint buzgó pietisták, megtérésük élményében öntudatosak. És vannak sokan, az egyházi közösségeken kívüliek, büszkék arra, hogy ők *a maguk módján vallásosak*, a hierarchiákkal szembenállók, akik a teológiában felületesek, az igehallgató-imádkozó-úrvacsorázó egyházi közösséget nem igénylik. Ezek a csoportok mind lehetnek túlzottan öntudatosak, mások vallását, tanítását, szokásait lenézők. Úgy-e, mi magunk is gyakran esünk a vallásos ítélkezés bűnébe.

 

**Gyülekezetünk épül, gyarapszik.** A presbiteri ülésen nagy egyetértésben határoztunk el célszerű lépéseket a gyülekezeti ház, lelkészlakás, családi napközi megépítése érdekében. Lelkesedünk, akarjuk, vállaljuk, mert ez a mi szeretett közösségünk, istenfélők és szeretetben járni próbálók közössége. De gondoljuk csak meg: vajon a mi lelkesedésünk és akarásunk volt-e, ami az eddigi gyülekezet-épülést létre hozta? Hiszen sokszor mi is bizonytalanok voltunk és vagyunk abban, hogy merjünk-e tovább lépni, álmodni, szolgálni nehéz emberek között, belevágni kockázatokba a fejlesztés útján?

 

Az egyház, a Krisztus élő egyháza, hitben próbált népe, az, ami pünkösd után jött létre zsidó és pogány emberekből, abban emberi mindig csak az engedelmes hit volt, mert az erőt mindig az Élő Lélek árasztotta. S ez így van most is.

 

Milyen közösség legyünk hát, ha igazán várjuk a Lelket? Milyen legyen az imádságunk, az erőfeszítésünk, az egymás iránti indulatunk? Szoktunk-e bátorságot kérni, hogy a világban szolgáljunk evangéliummal, a Krisztusról bizonyságot tevő szóval, megbocsátó és áldozatos testvér-szeretettel?

 

Ne az emberi dolgokra tekintsünk! Ne magunkban bízzunk, és ne féljünk senkitől. A csendesen várakozó apostolok megkapták szolgálatukat, az erőt a szólásra és a közösség építésére. Megtapasztalták, hogy Aki testével elhagyta őket, Lelkével szüntelenül és mindenütt velük van.

 

Ennek bizonysága azóta is az egész egyháztörténet, ennek bizonysága a mi gyülekezetünk története is. A Krisztus csodáit ne hiányoljuk, hanem vegyük észre köztünk. És kérjük szüntelenül a Lelket, odaszántan készülve küldetésünk betöltésére. Mert a keresztények sorsát nem *sikertörténet*-nek lehet nevezni, hanem legtalálóbban: életnek, igazi emberi életnek a Krisztusban, az Élőben, a Vele való közösségben. Emberi életnek, amely a szenvedésben is kap vigasztalást, a testi-lelki elerőtlenedésben is eljut hozzá a remény, és nyer bátorságot, hogy kockázatot vállaljon saját közösségének építésére is, és az idegen külső világban való evangélium-szolgálatra is.

 

Imádkozunk hát a Krisztus Lelkének köztünk való áradásáért, velünk maradásáért. Imádkozzunk az Isten szeretetének erejéért életünkben, imádkozzunk mindenkor, minden helyzetben, szüntelen. Ámen