Ökum imahét 2010. 01.18.

 

Igehirdető: Kézdy Péter

 

Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan futamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek, és vitatkoztak egymással, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban valami akadályozta és nem ismerték fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: "Miről beszélgettek egymással útközben?" Erre szomorúan megálltak. Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: "Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod mi történt ott ezekben a napokban?" 1"Mi történt?" - kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: "Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt; hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál. Lk 24, 13-22

 

Beszélgessünk!

 

Két ember megy az úton. Beszélgetnek. Melléjük szegődik Jézus, de ők nem ismerik föl. A tanítványok elmondják neki történetüket a maguk nézőpontjából, egyféleképpen. Ismereteik és tapasztalataik alapján, ahogyan ők élethelyzetüket látják, mesterük, reményük elvesztése után. Elmondják, hogy amiben bíztak, kudarcot vallott, semmivé vált. Azt, akiben bíztak, akibe reményüket vetették, kivégezték. Ráadásul nyugtalanító híreket kaptak, amiért most a szomorúság és reménytelenség mellett döbbenet fogta el őket.

 

Lukács evangélista zseniális dramaturgiával szerkesztette meg a történetet. Mi olvasók tudjuk, amit a tanítványok még nem. Hogy aki melléjük szegődött, és beszélget velük, az a Jézus, akinek elvesztéséről beszélnek. Jézus nem fedi fel magát, csak mi tudjuk, hogy ki ő. Úgy szerkeszt Lukács, hogy a történetben szinte kikacsint ránk Jézus. Cinkosai vagyunk, és izgalommal várjuk, hogy mikor és hogyan ismernek rá a tanítványok. Ez a mikor és hogyan. Ez a titok az olvasó előtt. Az olvasó nézőpontjából másképpen látjuk a tanítványokat, de arra is lehetőséget ad Lukács a történettel, hogy belehelyezkedjünk ezeknek a tanítványoknak a helyzetébe. Az egyiknek ismerjük a nevét: Kleopás. A másiknak nem. Lehetnénk akár mi is a névtelen tanítvány. Odaképzelhetjük a magunk életét. A mi kérdéseinket, a mi bizonytalanságunkat, a mi reményvesztettségünket, magányunkat, harcainkat. Odaképzelhetjük megoldatlan konfliktusainkat, megsebzettségünket. Elmondhatjuk Kleopással együtt, a mi kérdésünk is az: Hol van az Isten? Hol van az ő békessége? Ez a tanítványok nézőpontja.

 

De ugyanezt a történetet másképpen látja az olvasó. Láthatjuk, hogy a szomorú tanítványok mellett a feltámadott áll. Ő az, aki velük beszélget, és velük tart végig az egész úton. Az ő helyzetükben, amely arról szól, hogy hol van az Isten, hol van az ő békessége, mi látjuk, hogy Jézusban ott van egészen közel, ott van abban a helyzetben, amiben ők vannak. Az evangélista biztat minket is: hozzánk is egészen közel van Isten békessége, akkor is, amikor mi azt még nem látjuk.

 

Ugyanaz a történet, ugyanaz az élet kétféle látással. Istennel és Isten nélkül látva. Reménnyel és remény nélkül. Hittel és hit nélkül. Hogyan változhat át látásunk?

 

Jézus rendkívül tapintatos. Nem hatalommal és dicsősége kinyilatkoztatásával mutatja meg a feltámadás valóságát ezeknek a tanítványoknak. Nem azt látjuk, amit festmények ábrázolnak, hogy mint egy legyőzhetetlen hadvezér tör föl a sírból harci zászlókkal és fényjelenségekkel. A tanítványok csak halálra rémülnének, ahogyan a feltámadás történetében olvashatjuk, félelem, rémület és döbbenet fogta el őket. Esetleg az extázisban azt gondolhatnák: az én életem nem érdekes, tévedés volt, történetem, nevem, kapcsolataim semmisek, eddigi sorsom nem volt élet, ki kell törölni az emlékezetből.

 

Jézus ezzel szemben éppen az ő élethelyzetükben lép melléjük. Beszélget velük. Kíváncsi érzéseikre, helyzetükre, történetükre. Nem tolakodik. Először ők a fontosak. Milyen csodálatos alázat, háttérben maradás, kíváncsiság! Isten lényege mutatkozik meg ebben az alázatban. Pilinszky János írja a teremtő Istenről, a teremtés alázatáról: „Isten maga a színtiszta alázat. Az a király, aki a teremtéssel mindenkinek helyet adott, de senkit sem szorított ki a helyéről. Egyedül Isten az, akinek nincs szüksége senkire és semmire, a aki mégis mindennek és mindenkinek helyet ad – hogy egyek legyünk benne.”

 

Az alázat lehajló mozdulatát látjuk Isten minden mozdulatában. Lehajol népéhez, velük vándorol a pusztában. A betlehemi kisgyermekben a jászol egyszerűségében mutatja meg szeretetét. És lehajló mozdulata egészen a keresztig jut el.

 

A beszélgetés is az alázat gesztusa. Amikor beszélgetünk, kérdezünk, fülelünk – belehelyezkedünk a másik helyzetébe. Jézus kérdez: Miről beszélgettek? Mi történt? Az ő helyzetükre kíváncsi, hogy a tanítványok a maguk életében ismerjék fel Isten elfogadásának az örömhírét. Mert az örömhír, az evangélium éppen az, hogy Istennek a te történeted, a te személyiséged fontos, értékes vagy, nem vagy elveszett. A történetedben remény van, mert nem vagy egyedül. A feltámadott Krisztus veled van.

 

Testvéreim! Mi, ennek a történetnek az olvasói másképpen látjuk az emmausi tanítványok helyzetét, mint ők magukat. Tudunk a feltámadott Krisztusról, és arról, hogy ő itt, a mi életünkben akar találkozni velünk. Kikacsint ránk, olvasókra Jézus, és mi csak azt nem tudjuk, mikor és hogyan ismerik fel őt a tanítványok, és mikor és hogyan ismerjük őt fel mi, a mi saját életünkben, hogy Isten szeretete felől értsük meg saját életünket.

 

Nekünk, különböző felekezetű keresztényeknek az a feladatunk, hogy ezt a jó hírt, életünk másféle látását, másféle olvasatát elvigyük embertársaink számára. Jézus pedig arra tanít, hogy ez beszélgetésben lehetséges. A beszélgetésnek azzal az alázatával, amely kilép saját köreiből, szeretné megérteni a másik helyzetét, a másik gondolkodásmódját, az ő történetét.

 

Azért , hogy a jó hír ott szóaljon meg az ő helyzetében. Megértse, hogy mit jelent a feltámadás az ő élete számára. A feltámadás ténye önmagában megmarad dogmatikai tételnek, vagy olyan érthetetlen csodának, amely a sírhoz érkező asszonyokat és tanítványokat félelemmel töltötte el. Ahol azonban a feltámadás híre a mi életünkkel találkozik, ott más megvilágításba kerül életünk.

 

Beszélgessünk ezért! Mi történt – kérdezi Jézus. Miről beszélgettek út közben? Odalép az emberhez, kíváncsi rá. Az ő alázata vezessen minket is embertársunk felé.

 

És beszélgessünk azért is, mert sohasem lehetünk a teljes igazság birtokában. Még ha beavatott olvasók vagyunk is, akik tudnak feltámadásról, – hogy mikor és hogyan történik meg a feltámadott Jézus felismerése, az az Isten titka, az ő kegyelme.

 

Római katolikusok, görög katolikusok, reformátusok, evangélikusok, más felekezetű keresztények tudunk Jézus feltámadásáról, de tudjuk azt is, hogy „tükör által homályosan látunk”. Ahogyan az emmausi tanítványok látását zavarta valami, a mi látásunkat is valami zavarja. Zavarja emberi helyzetünk meghatározottsága. Bele vagyunk horgonyozva emberi helyzetünkbe, amelyen nem látunk túl. Rá vagyunk utalva ezért a beszélgetésre, egymás hitére, egymás történeteire. Ámen