Piliscsaba, 2010. 04. 02. Nagypéntek

 

Igehirdető: Kézdy Péter

 

János 19,16 Akkor Pilátus elvitette Jézust, és megkorbácsoltatta. A katonák tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíborruhát adtak rá; oda járultak hozzá, és ezt mondták: "Üdvözlégy, zsidók királya!" - és arcul ütötték. Pilátus ismét kiment az épület elé, és így szólt hozzájuk: "Íme, kihozom őt nektek. Tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne." Ekkor kijött Jézus az épület elé, rajta volt a töviskorona és a bíborruha. Pilátus így szólt hozzájuk: "Íme, az ember!" Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: "Feszítsd meg, feszítsd meg!" Pilátus pedig ezt mondta nekik: "Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek." A zsidók így válaszoltak neki: "Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát." Amikor Pilátus ezt meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg. Ismét bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézust: "Honnan való vagy te?" De Jézus nem felelt neki. Pilátus ekkor így szólt hozzá: "Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?" Jézus így válaszolt: "Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne." Ettől fogva Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani, de a zsidók így kiáltoztak: "Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak." Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az épület elé, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett-udvarnak, héberül pedig Gabbatának neveztek. A húsvétra való előkészület napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz: "Íme, a ti királyotok!" Azok pedig felkiáltottak: "Vidd el, vidd el, feszítsd meg!" Pilátus ezt mondta nekik: "A ti királyotokat feszítsem meg?" A főpapok így válaszoltak: "Nem királyunk van, hanem császárunk!" Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék.

 

**Az új közösség**

 

Péntek hajnali jelenetben előttünk van Pilátus, római katonák, Kajafás a zsidó főpapokkal, a papok szolgái és Jézus. Sajátos játszma alakul ki a Jézust elítélők között. Bár gyűlölik egymást, most mindannyiuk megelégedésére együttműködnek. Zsarolják, fenyegetik egymást, ugyanakkor gesztusokat is tesznek. Pilátus felajánlja, hogy valakit szabadon bocsát, a papok és a szolgák hűségesküt tesznek a római hatalom mellett: „nekünk császárunk van és nem királyunk.” Mindezt azért, hogy mindenki elérje, amit akar.

 

Pilátust mintha mentegetné az evangélista: „Próbálta szabadon bocsátani Jézust.” Talán irónia van János szavaiban. Hiszen milyen szánalmas: egy római lovagot, Júdea helytartóját mentegetni kell. Mi azonban ne mentegessük. Pilátus aljas zsidógyűlölő helytartója volt Júdeának, folyamatosan provokálta a zsidókat, hogy a lázadásokat véresen leverhesse. Seianus államminiszter bizalmi embere, de úgy tudott hízelegni, hogy Seianus bukása után még 15 évig hatalmon maradt. Nem számított neki az igazság, semmit sem ért előtte az emberi élet, nem érdekelte őt az előtte álló Jézus. Egyszerűen csak meg akarta úszni a helyzetet.

 

Valóban szorult helyzetben volt most ez az aljas ember. Birodalom szerte folyt a nyomozás Seianus emberei ellen, Kajafás pedig megfenyegette Pilátust, hogy feljelenti Pilátust: Ha nem végzi ki Jézust, nem a császár barátja. Valakinek meg kell halni: vagy Jézus vagy Pilátus. Pilátus az életét menti. Így Jézus érte is meghal. De Pilátus nem ismer erkölcsi aggályt. Nem tiszteli az érte áldozatot hozót, akiről pedig felismeri, hogy ártatlan. Sőt. Kiszolgáltatta a római katonák hírhedt korbácsolásának, amelybe gyakran belehaltak az elítéltek, kigúnyolták, töviskoronát és palástot adtak rá.

 

Miért a katonáknak ez a brutalitása? Sebzett lelkű emberek. Kiélhetik agressziójukat, minden gyermekkortól kapott sérelemért elégtételt vehetnek a kegyetlenkedéssel.

 

A főpapokat nem elégíti ki a félholt ember látványa. Rész sikerrel nem elégednek meg., ők végezni akarnak Jézussal, kiirtani véglegesen. Mert Jézus a legérzékenyebben érintette őket. Leleplezte ál-vallásosságukat. Leleplezte, hogy minden szavuk hazug, amit nagy papi süvegekben Isten nevében Istenről mondanak. Lelepleződtek, amikor Jézusban megjelent valóságosan annak az Istennek az akarata, akiről ők folyton beszéltek. Amikor megjelent Jézus, és az ellenségszeretetről beszélt, lelepleződött, hogy nekik valójában nem is állt érdekükben, hogy béke legyen. Amikor Jézussal menyegzői lakomát, asztalközösséget élhettek át az emberek, a papoknak valójában nem állt érdekében, hogy öröm legyen. Amikor Jézus bűnbocsánatot hirdetett, lelepleződött, hogy a papoknak nem állt érdekében, hogy felszabadultság legyen. Azok, akik Istenről beszéltek, éppen akkor lettek dühösek, amikor Isten akarata valóságosan, erővel megjelent közöttük. Lelepleződtek, ezért Jézust gyorsan és hatékonyan el kellett pusztítani.

 

A történetnek szereplői még a szolgák, akik a kórust biztosították a papok mögött, hogy nyomatékot adjanak a papok követelésének Pilátus előtt, „feszítsd meg”-et kiáltsanak. Templomszolgák lehettek a papok szolgálatában. Kifejező szó mindenesetre a kiáltozó tömegre: szolgák. Szolgalelkű emberek. Jézus nekik is kényelmetlen. A szolgalelkű emberek nem akarnak menyegzői örömöt, nem akarnak felszabadultságot, gyógyulást. Jó nekik így. Félni, engedelmeskedni, parancsot végrehajtani, kifogásokat keresni, egymásra mutogatni. Nem akarnak felelősséget, nem ismerik a nagylelkűséget, nem akarnak hallani testvéri közösségről. Íme, maga Jézus sorsa a példa, hogyan járhat az, aki ilyen bizalommal, önzetlenül, testvériesen él. Tűnjön el a szemük elől!

 

Ott vannak előttünk a helytartói palota előtt péntek hajnalban Pilátus, katonák, papok, szolgák. Ellentétes érdekű emberek, akik általában gyűlölik egymást, most mégis egymásra találnak. Végül is felhasználható az is, akit egyébként megvetünk, különben meg legyenek az embernek szövetségesei, ne legyen egyedül.

 

És ott áll Jézus, egyedül. Íme az ember – mondja Pilátus. Az egyetlen ember ebben a történetben. Ez a halálra ítélt az egyetlen, akinek élete van. Élete van Istenben: békében, örömben, felszabadultságban. Aki testvérként, irgalommal, megbocsátóan tekint embertársaira. Isten fiává tette magát – hangzik ellene a vád, mert Istent Atyjának nevezte, gyermeki bizalommal tekintett rá, és ezzel a bizalommal fordult embertársai felé. Egyedül maradt nagypéntek hajnalán a helytartó palotája előtt. Aki ott nem akart egyedül maradni, csatlakozott a Jézust elítélők alkalmi szövetségéhez.

 

De lettek olyanok, akik azután az ő nevében összegyűltek, és új közösség jött létre. Egy új szövetség. Nem az önfelmentők szövetsége. Nem a mások félelmére építők, a sérelmekért revansra vágyók, a cinikus haszonlesők, nem a klikkek, az egymás ellen acsarkodó táborok szövetségei. Hanem az Atya bizalmából élő irgalmasok, az Atyánál szabadulást, bűnbocsánatot nyertek, az Atyánál gyógyulni vágyók közössége, akik a megkorbácsolt, megfeszített Krisztusra tekintve felismerik az Atya akaratát az új szövetségre. János evangéliumában Jézus keresztje alatt ott áll anyja, anyjának nővére, Mária, Klópás felsége, Magdalai Mária és a szeretett tanítvány. A helytartói palota sajátos szövetsége után megjelenik ez az új közösség, Isten gyermekeinek közössége, abban az evangéliumban, amely így kezdődik: „Saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében.” Jn1,11-12 Ámen