Piliscsaba, Béthel 2012. március 11.

 

Igehirdető: Kézdy Péter

 

És láttam a trónuson ülő jobb kezében egy könyvet, belül és kívül teleírva, hét pecséttel lepecsételve; és láttam egy erős angyalt, aki hatalmas hangon hirdette: "Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje pecsétjeit?" De sem a mennyben, sem a földön, sem a föld alatt nem tudta senki felnyitni a könyvet, sem beletekinteni abba. És nagyon sírtam, mert senki sem bizonyult méltónak arra, hogy felnyissa a könyvet, és hogy beletekintsen. Ekkor a vének közül egy így szólt hozzám: "Ne sírj! Íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, a Dávid utóda, és felnyitja a könyvet és hét pecsétjét". És láttam, hogy a trónus és a négy élőlény közelében, a vének között, ott áll a Bárány: olyan volt, mint akit megöltek; hét szarva volt, és hét szeme: az Isten hét lelke az, akiket elküldött az egész földre. A Bárány odament, és átvette a könyvet a trónuson ülő jobb kezéből; és amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt - mindegyiknél hárfa volt és aranycsésze, tele füstölőszerrel: a szentek imádságai ezek -, és új éneket énekeltek ekképpen: "Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd annak pecsétjeit, mert megölettél és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből. 

Jelenések könyve 5,1-9

 

Méltó a megöletett bárány

 

A mai vasárnap elnevezése Oculi vasárnapja. A kezdő zsoltár sorairól kapta elnevezését: „Szemeim az Úrra tekintenek szüntelen.” Az ige azon kell, hogy elgondolkoztasson, hogy mi van a  szemünk előtt, min csüng a tekintetünk. Mi az, amit szem előtt tartunk, és mi az, amit szem elől tévesztünk. Bonyolult, sűrű, látomásos kép, első hallásra attól tartok, nem is volt követhető a gondolatmenet. De biztosan megmaradt abból először is egy kérdés: Ki méltó? Pilinszky János erről az igéről írt versében felerősíti a kérdést: 

 

Introitusz

Ki nyitja meg a betett könyvet?

Ki szegi meg a töretlen időt?

Lapozza fel hajnaltól-hajnalig

emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészbe nyúlni

ki merészel közölünk? S ki merészel

a csukott könyv leveles sűrűjében,

ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,

midőn szemét az Isten is lehunyja,

és leborulnak minden angyalok,

és elsötétül minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél bennünk,

egyedül õ, a bárány, kit megöltünk,

Végigkocog az üvegtengeren

és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

 

Ki méltó, ki mer, ki nem fél? A bonyolult igéből megmaradhatott  a kérdés. 

Azután megmaradhattak az úrvacsorai liturgiából ismerős mondatok: „Méltó a megöletett bárány, hogy övé legyen áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom, mindörökké.”

Megmaradhatott azonkívül két szimbolikus kép: a könyv és a bárány. A bárány az alázat jelképe. Ézsaiásnál „a bárány, akit vágóhídra visznek, a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, nem nyitotta szóra száját.” A Jelenések könyvében a bárány trónon ül. A kép bizarr, ha elképzeljük. Nem éppen egy uralmi jelkép egy trónon ülő birka. A képben kifejeződik a kereszt botránya, a hit paradoxona, hogy Isten, a mindenható, amint a kereszten függ hatalomnélküli és gyenge. 

Mi, emberek szeretnénk méltónak látszani, hogy miénk legyen a dicsőség és a hatalom. Isten akarunk lenni, olyanok, mint az Isten, ahogyan azt a kígyó súgta az ember fülébe. Olyanok akarunk lenni, mint az Isten, pontosabban amilyennek mi képzeljük az Istent. Mert gondolhatjuk, hogy Ádám és Éva szemei előtt nem a kereszten függő, levetkőztetett, megalázott, megkínzott Isten jelent meg, amikor elképzelték, hogy jó volna olyannak lenni, mint az Isten. Hanem a dicsőség, és a hatalom, az áldás és a tisztesség. 

Ilyenek vagyunk, ez van a szemünk előtt, mindenkinek a maga elképzelése Istenről. És mindent megteszünk, hogy olyannak látszódjunk önmagunk és mások előtt: hibátlannak, okosnak, bölcsnek, erősnek. Hogy megfeleljünk annak az Istennek, akit elképzelünk. 

Ha ez nem sikerül? Elégedetlenek vagyunk, elítéljük magunkat is, másokat is. Nem tudunk örülni, nem tudjuk elfogadni se a másikat, se önmagunkat. 

Ki fogad el minket? Ki ismer minket? És ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, hozzáférjen a titokhoz, ami az élet maga?

Akinek elvárásai vannak, nem fog hozzáférni, mert nem tudja elfogadni. 

Hiszen saját életünket is, életünk hétpecsétes könyvét is csak annak mutatjuk meg, annak nyitjuk fel, aki elvárások nélkül szeret. Esendőségeinket megérti, és azokkal együtt szeret. Nem a kis isteneknek mutatjuk meg, hogy elvárásaikkal ítélkezzenek. 

Ki méltó rá? Kérdi János apostol, és kifakad: Nagyon sírtam, mert senki nem bizonyult méltónak, hogy felnyissa a könyvet.

És akkor a bárány odament, és átvette a könyvet. A bárány, Krisztus, akit méltóságától megfosztottak, lemeztelenítettek; dicsőséges öltözet, és jelvények nélkül – ő nyitja meg az élet titkát. 

A héten két olyan helyzetben voltam ,amikor átéltem, az élet titka közelében vagyok, méltatlanul és eszköztelenül, jelvények nélkül. 99 éves nagymamám halála előtti napon, kórházi ágya mellett. Már nem lehetett vele kommunikálni, csak simogatni a fejét. Néhány órával később, szombat hajnalban 1 hónapos fiamat altattam. Más eszköz híján a fejét simogattam, ugyanazzal a mozdulattal és ugyanazzal az érzéssel a kezemben. Az élet eleje és vége, ahol nem látszódtam semmilyennek, nem voltak méltóságot biztosító eszközeim. Ahol át kellett élnem, hogy semmi sincs a kezünkben, nincs értelme valamilyennek látszanunk. Amink van, minden ajándék. Isten kezében vagyunk, aki önmagunkért fogad el, nem kiválóságunkért. 

 

Oculi vasárnapjának kezdő zsoltára: 

„Szemem az Úrra néz szüntelen, mert ő szabadítja ki lábam a csapdából. 

Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert elhagyott vagyok és szegény,

Enyhítsd szívem szorongását, szabadíts meg ínségemből,

Lásd meg elesettségemet és gyötrődésemet,

és bocsásd meg minden vétkemet,

őrizd meg lelkemet és ments meg engem.”

 

Emeljük szemeinket a bárányra, tegyük le életünket a bárány kezébe. Benne találunk elfogadást, ő enyhíti szívünk szorongását. Engedjük, hogy ő uralkodjon életünkön, hogy az ő lelkületével forduljunk az élet felé, embertársaink felé. Elfogadással, elvárások nélkül. Hogy átélhessük, hogy ajándék az élet.

Ma tisztségviselőket választunk a gyülekezetben. Fölmerülhet a mai ige kérdése a választókban úgy is, hogy a jelöltek közül ki méltó erre. De a jelöltek keresésénél ez nem volt kérdés, hanem ezzel szemben a jelöltekben merült föl, hogy méltó vagyok-e erre. 

Legyen útmutatónk a mai ige abban, hogy valóban nem mi vagyunk méltók. A bárány méltó, övé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom. Tekintsünk őrá, őbenne, az ő sajátos méltóságával, alázatával fogadhatjuk el önmagunkat is, feladatunkat is. Ámen.