Piliscsaba 2013. 07.14.

 

Igehirdető: Kézdy Péter

 

1Móz 3,20-24  Az ember Évának nevezte el a feleségét, mert ő lett az anyja minden élőnek. Az ÚRisten pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket. Azután ezt mondta az ÚRisten: Íme az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ne nyújthassa ki kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyék, és örökké éljen, kiűzte az ÚRisten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. És miután kiűzte az embert, odaállította az Éden kertje elé a kerúbokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.

Lekció:Róm 6,19-23

 

Örök élet az Édenen kívül

 

Egyszer egy kétéves kislányra vigyáztunk, aki egy szép szobanövény piros terméseit szedegette le. Hiába mondtuk, hogy nem szabad, nem hallgatott ránk. Akkor azt mondtuk, hogy nagyon szomorúak vagyunk a növény miatt. A kislányra ez hatott, „Vissza!” – mondta, és piros bogyót nyújtotta a növény felé. Visszaragasztani persze nem lehetett. A bibliai történet erről szól: hogy nincs vissza. Nem lehet visszatérni az Éden kertjébe. 

Íme az ember, ilyen az ember. Olyanná lett, mint az Isten, és mégsem olyan. Szabad, mert dönthet, hogy mit nevez jónak és rossznak. De mégsem szabad, mert nincs vissza. Ami megtörtént, már korlátja lesz, meghatározza további sorsát. 

Kétféle vágy hajtja az embert: vágyik vissza és vágyik az örök életre. 

Vágyik vissza. Az Éden kertjébe, valami boldog gyermekkorba. Nemrég szüleimnél a kertben vigyáztam alvó gyermekünkre. Annak a társasháznak a kertjében, ahol felnőttem. Szüleimhez sokat járunk, de a kertben sok éve nem voltam lent. Most felidéződött, ahogy a házban lakó 18-20 nagyjából egyidős gyerekkel együtt játszottunk. Az Éden kertje volt ez számomra. A boldog gyermekkor helye, ahogy Paul Tillich írja az Édenről: az álmodó ártatlanság helye. 

Nemrég Pannonhalmán láttunk egy kiállítást a kolostorkertekről. Minden kert az Éden kertet akarta felidézni. Egy kicsit minden kert ezt jelenti: a szabadságot, a boldog gyermekkort, amikor nem kell tudni jót és rosszat. 

Vágyunk vissza az Éden kertbe. Nem akarunk elszakadni onnan. Ezért halogatja az ember a döntéseit. Fiataloknál gyakori jelenség, aminek már elterjedt elnevezése a kapunyitási pánik, a diploma, házasság, nagy döntések halogatása. 

De ezért viselkedik az ember sokszor úgy, mint egy gyermek: hárítja a felelősséget, a körülményeket teszi felelőssé, tagadja a megtörténteket, másokra vetíti bűneit – mindent tesz, csak ne neki kelljen dönteni, és felelősséget vállalni tetteiért. Ilyen az ember. De az Éden bejáratánál ott áll a két kerub, és jelzi, hogy az embernek ez a törekvése nem vezetheti őt vissza a döntések előtti állapotba. 

A másik vágya az embernek az örök élet vágya. Tud az örök életről. Ebben is olyan és mégsem olyan, mint az Isten. Mert Isten maga az örök élet. Boldogság és szabadság. Az ember azonban hordozza sorsa és döntései következményeit. Ezért nem szabad. De tud az örök életről, és ez olthatatlan vágyat okoz. Bántja, hogy nem teljes, nem békés, nem értelmes az élete. Bántja, hogy minden múlandó. Bántja az igazságtalanság. Bántja, hogy annyi mindent elszúrt. Bántja, hogy nem úgy valósult meg az élete, ahogy szeretette volna. Nyugtalanítja, hogy véges az élete, visszavonhatatlanul elmúlik élete ideje. Hajtja a vágy, hogy megtalálja azt ami örök. 

Alapvető vágya az embernek az örök élet megtalálása. A nagy pillanatokat fotón szeretné megörökíteni. Emlékezik, ismétel, felelevenít eseményeket. A szépítőszerek, csodagyógyszerek az örök fiatalságot és a halál elkerülését ígérik. 

Kétféle vágyunk tehát: vissza az Éden kertjébe, a boldog tudatlanságba és vágy az örök életet elérni. De nincs visszaút. Ott állnak a kerubok lángpallossal, hogy az ember ne térhessen vissza az Éden kertjébe és ne nyújthassa ki a kezét az élet fája felé. Ez a törvény.

Mégis a történetben a törvény mellett megszólal az evangélium is. Isten gyöngéden az ember mellett áll. Az Úristen bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket. Szép kép. Mint amikor az édesanya felöltözteti vizsgára induló gyermekét, vagy a feleség útra induló férjét. Jelzése ez itt Isten gyengéd szeretetének, amellyel az Édenből kiűzetett ember mellett áll. Végérvényesen az Újszövetségben, Jézus Krisztusban ismerjük meg ezt a szeretetet. A mai oltár előtti ige így szólaltatta meg: „Isten kegyelmi ajándéka az örök élet Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”

Isten Jézus Krisztusban mutatta meg az ő szeretetét. 

Nem visszavezető utat mutatott az Éden kertjébe. Jézus nem az Édenben van. Ott van, ahol a végérvényes döntések vannak. Ott van ahol az ember rálépett a kereszt felé vezető útra. Ott van, ahol a döntések, a szenvedés és a kereszt van. A feltámadott Krisztus a testén viselte a kereszt jeleit – döntései következményeit, sorsát – amikor azt mondta: veletek vagyok minden napon világ végezetéig. 

Nem is elkerülő utat mutatott Jézus. Belépett a tanítványaihoz a viharban a csónakba, és elült a szél. Odalépett a beteg, szenvedő ember mellé, odalépett bűneivel küszködő ember mellé. Azért, hogy az Édenből kiűzött ember, aki nem nyújthatja ki a kezét az élet fája felé, hogy örökké éljen, mégis az örök életben részesüljön. A jelenben az örök életet élhesse át. 

Mindenben jelen van, jelen lehet az örök élet. Ne vissza meneküljünk, ne örök életet ígérő pótcselekvéseket hajszoljunk, mert ott ahol vagyunk, abban a helyzetben átélhetjük Isten mélységes szeretetét, amelyet Krisztusban ismertünk meg. Minden örök, ami Krisztus szeretetében van, és minden múlandó, ami azon kívül van. 

Ámen