Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő pedig ezt mondta neki: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz.” Ő viszont igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: „De ki a felebarátom?” Válaszul Jézus ezt mondta neki: „Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?” Ő így felelt: „Az, aki irgalmas volt hozzá.” Jézus erre ezt mondta neki: „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.”

Felbaráttá válni

A törvénytudó felmondta a leckét. Lukács evangéliumában az ő szájából hangzik el Jézus nagy parancsolata: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből, és szeresd felebarátodat, mint magadat.” Két ószövetségi parancs összekötése ez: Isten szeretetének parancsa Mózes 5. könyvéből, és a felebarát szeretetének parancsa Mózes 3. könyvéből. De ki a felebarátom? – kérdezi a törvénytudó. A kérdés arra vonatkozik, hogy a felebaráti szeretet parancsa így hangzik Mózes 3. könyvében: „Ne gyűlöld szívedben atyádfiát. Fedd meg bátran honfitársadat, hogy ne légy részes a vétkében. Ne légy bosszúálló se haragtartó a népedhez tartozókkal szemben. Szeresd felbarátodat, mint magadat! Én vagyok az Úr!” (3Móz 19,17-18) A felbarát tehát az atyafi, a honfitárs, a néphez tartozó. Akihez közöm van, mert a mi rokonságunkhoz, a mi népünkhöz tartozik.

Magunkra ismerünk a törvénytudó kérdésében. Akihez közöm van, mert hozzám tartozik, azzal együtt érzek, azt embertársnak tekintem, nem megyek el mellette. A hitük miatt kivégzett keresztények sorsa megrendít, képeik bejárták a sajtót. Azonban az ugyanúgy a hitük miatt kivégzett, de nem keresztény embereket nem tartották számon az európaiak, sokszor be sem kerülnek a hírekbe.

Ki a felbarátom? Ki az, akihez közöm van, hozzám tartozik? Jézus érvénytelenné teszi a kérdést. Kétféle képpen. Először is azzal, hogy a példázatban samaritánus egy idegen. A törvénytudó kénytelen kimondani: ő volt ennek az embernek a felbarátja. Egy idegen. Másodszor, hogy Jézus megfordítja a kérdést. A pap, a lévita és a samaritánus helyébe képzelve magunkat, azt kérdeznénk azon az úton: felebarátom ez a sebesült, vagy nem kell rajta segíteni? Jézus viszont megfordítja. Nem az a kérdés, ki a felebarátod, hanem hogy te kinek vagy a felbarátja.

Miután a törvénytudó kénytelen kimondani, hogy a  samaritánus, Jézus azt mondja: „Menj el, te is hasonló képpen cselekedj!” Vagyis: légy felbarát. Egyedül az a kérdés, te hogyan leszel felbarát.

Rázós kérdés. Mert a törvénytudóval együtt könnyű kimondani a választ: „Az, aki irgalmas volt hozzá.” De nehéz menni, és így cselekedni. Mert veszélyes volt a Jeruzsálemből Jerikóba vezető 27 kilóméteres út. Kietlen hegyvidéki sivatag, a szurdokokban vadállatok és rablók tanyáztak. Egy igehirdetésben hallottam, hogy a talmudi törvényben le van írva, egy zsidónak útközben szakaszonként meg kell állnia imádkozni. Kivéve a Jeruzsálem és Jerikó közötti utat, ott ne álljanak meg, mert veszélyes. Örüljenek, ha túljutnak rajta.

A félelem az, ami elidegenít a másik embertől, a félelem akadályoz meg, hogy megszánjam, és felbaráttá váljak.

Egy rádióműsort hallottam, egy megindító beszélgetést arról, hogy a Franciaországi Taizé-ben hogyan fogadott be a szerzetesi közösség 13 menekültet az elmúlt évben. Egy magyar családanyával beszélgettek, aki családjával a közösséghez csatlakozott, Taizé-ben él férjével és három lányával.

Amikor Calais-ban a csatornánál összezsúfolódtak a menekültek, a francia állam az ország településeihez fordult, hol tudnák befogadni őket. Taizé 50 lelkes kis falu. A szerzetesi közösséget Roger Schütz alapította 1940-ben, már akkor azzal a szándékkal, hogy üldözötteket fogadjon be. 1940-ben zsidókat, 1945-ben német hadifoglyokat. Azóta is folyamatosan fogadtak be a világ különböző részeiről érkezőket, pl. a délszláv háború idején bosnyákokat.

A közösség megbeszélte a falu elöljáróságával, átgondolták, és elhatározták 13 menekült befogadását. Calais-ban a hatóságok buszokra toborozták az embereket, de nem mondták meg, hogy melyik busz hová megy. Egy novemberi ködös estén érkezett Taizé-be az egyik busz. Negyvenen ültek rajta, többnyire egy pokróca volt mindegyikőjüknek, néhányuknak egy nejlonszatyra. Fogalmuk sem volt, hol vannak, egymást sem ismerték. A megyei hatóság részéről egy tisztviselőnő felszállt a buszra, és fölolvasta a 13 nevet, szálljanak le, a többi megy tovább. Senki sem mozdult. Bizalmatlan, félénk, vad tekintetek. Ekkor átvették a szerzetesek a kezdeményezést. Felszálltak a buszra, kakaót, forró csokit, teát kínáltak. Lassan valaki lekéredzkedett wc-re. Végül mindenki leszállt. A tisztviselő kétségbe esett, hogy kezelhetetlenné válik a helyzet, ki az a 13 a 40-ből. A szerzetesek mindenkit megvendégeltek, a falusi nénik süteménnyel kínálták őket. Végül minden utas azt mondta, hogy ha lehet, maradna, de csak 13 maradhatott.

Tovább növekedett a bizalom, amikor a maradók látták, hogy megvetett ágy várja őket, és egy iszlám imaszoba nekik kialakítva. A többség Szudánból érkezett, néhányan Afganisztánból. A magyar asszony családjával azóta minden nap velük ebédel, a szerzetesek velük vacsoráznak. A közös étkezés mindkét kultúrában sokat jelent. Egy 24 éves szudáni fiú elmesélte történetét. A szudáni népírtás idején, kisgyerek korában szüleit, testvéreit megölték. Őt eladták rabszolgának Líbiába. A hátán még látszódtak a korbácsütések nyomai. Megszökött, elvergődött a tengerig. A gumicsónakból többen a tengerbe vesztek. Azután lampedusai, párizsi, calais-i menekülttáborok. Azt mondta, eddig egész életében olyan élete volt, mint egy állatnak. És azért, mert Taizé-ben emberségesen beszéltek vele, visszakapta emberségét.

Megrázó volt hallgatni a műsort, amelyben azért azt is elmondta az asszony, hogy tudja, hogy ez csak egy történet, és hogy nem ez az általános. De van egy ilyen történet.

Taizé-ben megvan a hagyománya a menekültek befogadásának. Van rá gyakorlatuk, tapasztalatuk, és főként megvolt a hívő elköteleződés, és az imádság gyakorlata, ahogyan végig gondolták, mit vállalnak, odaszánják magukat, ahogy mondta, 100%-osan. Azt is tudjuk, hogy egy ilyen történet, ez a kis közösség nem fogja megváltoztatni a világpolitikát, a nagyhatalmi érdekeket. Ahogy az irgalmas samaritánusok máskor sem változtatták meg a történelem menetét. De ami az ő cselekedeteikben történik, talán még anná is több. A törvénytudó azt kérdezi jézustól: Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet. A taizé-i asszony, így fogalmazta meg ezt: „Ami napjainkban történik, biztosan bele kerül majd a történelemkönyvekbe. És egyszer majd az unokám megkérdi, te mit tettél akkor. Az unokák ezekre a kis tettekre fognak rákérdezni. Nem a történelem alakítását fogják számon kérni.”

Mit tettél akkor? A példázat szereplőiben a történelmi események három jellegzetes szereplőjét is láthatjuk. A pap és a lévita a többséget, a tömeget képviseli, amelyet a félelem vezérel. A fogadós, akinek eszközök vannak a kezében, jelentheti az intézményrendszert is – a taizé-i történetben mondjuk a megyei hatóságot. Az irgalmas samaritánus, aki megszánta azt az embert – ebben különbözik a többitől. Megszánta – ez a szó a példázat kulcsszava. Így is mondhatjuk: meglátta benne az embert. Ekkor válik ez a samaritánus felbaráttá. Az irgalmas samaritánusok a történelemben azok, akik a maguk területén, a maguk eszközeikkel emberként fordulnak valakihez. Úgy is, hogy ez kockázatot és odaadást követel. De abban a hitben, hogy utuk nem a Jerikó és Jeruzsálem közötti 27 kilométer, és céljuk nem a fogadó, hanem Jézussal egy sokkal hosszabb utat járhatnak be. Jézus útját. Kereszteken és feltámadásokon keresztül, Jézussal közösségben. Ámen