Ökumenikus imahét 2017. január 20. péntek Piliscsaba Klarissza-ház

Apcsel 9,1-18 Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe. Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Ő pedig megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” Az így válaszolt: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned.” A vele utazó férfiak pedig szótlanul álltak, mert hallották ugyan a hangot, de senkit sem láttak. Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de egyáltalán nem látott. Ezért kézen fogva vezették be Damaszkuszba, és ott három napig nem látott, nem evett, és nem ivott. Volt Damaszkuszban egy tanítvány, név szerint Anániás. Az Úr megszólította őt látomásban: „Anániás!” Ő így válaszolt: „Íme, itt vagyok, Uram.” Az Úr pedig így szólt hozzá: „Kelj fel, menj el abba az utcába, amelyet Egyenes utcának hívnak, és keresd meg Júdás házában Sault, akit Tarzuszinak neveznek: mert íme, imádkozik, és látomásban látja, hogy egy Anániás nevű férfi jön be hozzá, és ráteszi a kezét, hogy lásson.” Anániás így válaszolt: „Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, mennyi rosszat tett a te szentjeid ellen Jeruzsálemben, és ide is meghatalmazást kapott a főpapoktól, hogy elfogja mindazokat, akik segítségül hívják a te nevedet.” Ezt mondta neki az Úr: „Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. n pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” Anániás pedig elment, és bement abba a házba; rátette kezét, és ezt mondta: „Atyámfia, Saul, az Úr küldött engem, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, és azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel.” És egyszerre, mintha pikkelyek estek volna le a szeméről, újra látott.

Megbékélés

Az idei imahét témáját a németországi keresztény felekezetek állították össze. Az imahét előkészítő füzetében írják: „A németországi egyházak elhatározták, hogy 2017-ben a reformáció elindulásának 500. évfordulóját közösen, Krisztus ökumenikus ünneplésével fogják ünnepelni, Krisztus békéltető munkájára emlékezve.” Németországban meghatározó történelmi élmény a berlini fal leomlása. Az előkészítő füzet emlékezik erre az eseményre is, és felolvasok egy szép bekezdést a füzetből: „1989-ben következett be a berlini fal leomlása, amit az Imádság a Békéért Mozgalom készített elő az NDK-ban. Az emberek gyertyákat helyeztek az ablakokba, a házak bejáratához, és a szabadságért imádkoztak. Horst Sindermann, aki az NDK vezetésének a tagja volt, megjegyezte: „Mindent megterveztünk. mindenre fel voltunk készülve, csak épp a gyertyákra és az imádságra nem.” Fal építés és a fal leomlása – szép és igaz szimbólumai békétlenségeinknek és a megbékélésének.

A felolvasott bibliai történet Pál apostol megbékélésének a történnete. Jól ismert történet. Szállóigeként is használjuk a „pálfordulás” szót. A rendszerváltáskor sokat idézték az egyik író szellemes mondását: „Csúcsforgalom van a damaszkuszi úton.” Azért is szellemes, mert azok a pálfordulások éppen nem páli, bibliai változások voltak, éppen nem belső változások. Szokás mondani azt is, Saulból Pál lett. Ez sem pontos, ha megnézzük a bibliai történetet, hiszen a történetben még sokáig Saul a neve, csak később, az első missziói út során, Ciprus szigetén olvassuk: „Saul, akit Pálnak is hívtak…” Innentől kezdve pedig már csak ezen a nevén szerepel.

De mi fordult meg Pálban? Legszebben erről az efezusi levélben olvashatunk, ahol Pál ezt írja Krisztusról: „Mert ő a mi békességünk. Aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában.” Krisztusban leomlott a fal. Pál számára a zsidóságot a pogányságtól elválasztó falnak először a saját lelkében kellett leomlania. Minden falnak, ami elválaszt a másik embertől, belül kell leomlania. Minden változásnak belül kell elkezdődnie. Annak, hogy meglássuk a másikban az embert, és ne a bűnöst, a tisztátalant, a gyanúsat, a veszélyest, a tévelygőt lássuk, hanem az embert, ahhoz bennünk kell leomlania falaknak.

Falaknak, amelyeket a bűneink emelnek. Általában fel nem ismert bűneink. Pál sem tartotta magát bűnösnek, amikor még „az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elindult, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe.” Sőt, eminensnek tartotta magát. Ezt írja magáról egyik levelében: „Hithűségben sok társamat felülmúltam. Fölöttébb buzgó rajongója voltam atyáim hagyományának.” De minden magabiztossága, önigazsága összetört, amikor Jézus megszólította a damaszkuszi úton: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Elkerülhetetlen ez a szembenézés. Bűneink felismerése, megrendülés önmagunk fölött. Megrendítő élmény, amikor ráismerünk, hogy Krisztus üldözői vagyunk. Szükséges önigazságunknak ez az összetörése, „hiú szemeink” megvakulása.

De a pálfordulás mégsem itt, a damaszkuszi úton történt. Hanem három nap múlva Damaszkuszban. Amikor a vak, legyengült és összetört Saulhoz belépett egykeresztény ember, Anániás, akinek Saul halálos ellensége volt, és így szólította üldözőjét: Testvérem, Saul! Ekkor hullott le a vakság Pál szeméről. Ekkor értette meg, hogy ki az a Jézus, aki megszólította őt a damaszkuszi úton. Ekkor omlottak le az elválasztó falak.

Anániásnak is nehéz lépés volt ez. Bemenni Saulhoz. Tiltakozott is: Uram, hiszen ez az ember a te szentjeidet üldözi. Mindkettejüknek meg kellett tenni a megbékélés lépéseit. Nemcsak Pál megtérésének története ez, hanem Anániásé is.

Egy horvát teológus a 90-es években arról írt könyvet, hogy van-e esélye a jugoszláviai háború után a megbékélésnek horvátok és szerbek között. Ő maga a háború idején egy ostromlott városból szökött Nyugatra. Egy megbélésről szóló előadásának végén valaki megkérdezte tőle, meg tudna-e ölelni egy csetniket. A könyvet az ölelés lehetőségéről írta, és arra jut, hogy végül el lehet jutni az ölelésig. De ennek az ölelésnek meg vannak a lépései. Az első lépés a karok kitárása. Miután kitártuk a karunkat, meg kell várni, hogy másik elfogadja, és ő is kitárja a karját. Ezután jön a következő és következő lépés. Végül a karok újra kitárása és a másik elengedése. Mert nem szabad őt magunkhoz láncolni. De ezután megismételhető az egész folyamat. A megbékéléshez idő szükséges.

Meg kell tennünk folyamatosan a megbékélés lépéseit. Két fókusza, nagy mondata van a damaszkuszi történetnek. Az első mondat: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” A második. „Testvérem, Saul!” Fontos a sorrend. Az első lépés: megbékélés Istennel. A Jézussal való találkozás. Annak felismerése, hogy bűneikkel őt üldözzük. Jézus felől, az ő keresztje felől kell látnunk önmagunkat, és meghallani a szavát: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” A második: megbékélés az emberrel. Felismerni benne a testvért. Megtenni felé az első lépést. Ámen