2017.01.15.

A harmadik napon menyegző volt a galileai Kánában. Ott volt Jézus anyja. Meghívták Jézust és tanítványait is a menyegzőre. Amikor elfogyott a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: „Nincs boruk.” Mire Jézus azt mondta: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.” Anyja így szólt a szolgákhoz: „Bármit mond nektek, tegyétek meg.” Volt ott hat kőveder a zsidók tisztálkodási rendje szerint, amelyekbe egyenként két vagy három métréta fért. Jézus így szólt hozzájuk: „Töltsétek meg a vedreket vízzel.” És megtöltötték színültig. Aztán így szólt hozzájuk: „Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak.” Ők vittek. Amikor a násznagy megízlelte a vizet, amely borrá lett, mivel nem tudta, honnan van, csak a szolgák tudták, akik a vizet merítették, odahívta a vőlegényt, és így szólt hozzá: „Minden ember a jó bort adja fel először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat: te pedig ekkorra tartogattad a jó bort.” Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és tanítványai hittek benne. Ezután lement Kapernaumba anyjával, testvéreivel és tanítványaival együtt, és ott tartózkodtak néhány napig. János evangéliuma 2,1-11

Jézus programja. „Ezt tette első jelként”, így mutatkozott be Jézus, amikor először lépett a nyilvánosság elé. János evangéliumának az elején olvasható a Kánai menyegző története. Előtte csak a Prológust olvassuk, az evangélista teológiai bevezetőjét, és Keresztelő János történetét. Jézussal először Keresztelő János körében találkozunk. Ott szólítja meg első tanítványait. Ezután következik a Kánai menyegző, ahol jézus anyjával és azokkal a tanítványokkal van jelen, akikkel Keresztelő Jánosnál ismerkedett meg. Keresztelő János egy szigorú Isten közeli ítéletét hirdette. Maga aszkéta életet élt, elutasított miden földi örömöt, a pusztában lakott, sáskát evett. Elképzelhetjük, hogyan ülhettek Keresztelő tanítványai egy lakodalomban, amely akkoriban egy hétig tartó mulatság volt, és ahol a bort már mind megitták. Azt várhatták ezek a tanítványok, hogy mikor áll fel végre Jézus, vet véget a mulatozásnak, és hirdeti meg Isten ítéletét. Gondolom, nem kapcsolódtak be az éneklésbe, táncba, eszem-iszomba. Várták Jézus első nyilvános fellépését, programhirdetését. És Jézus a kánai csodával valóban meghirdette a maga egészen más programját.

A szinoptikus evangéliumokban Máté, Márk, Lukács evangéliumában Jézus első nyilvános fellépése egy prédikáció: „Elközelített az Isten országa, térjetek meg és higgyetek az örömhírben.” János evangéliumában ugyanez az örömhír egy csoda-esemény: Isten jelenlétének öröme.

Régebben már idéztem egy lelkész barátom igehirdetését arról, hogy ha Jézusnak lett volna jele, amilyen az óvodásoknak van, az minden bizonnyal az asztal lett volna. Sok történetben találjuk őt asztal körül. Például Zákeus házában, ahol azt mondja: „Ma lett üdvössége ennek a háznak.” Asztalközösségben látjuk Mária és Márta házában, tanítványaival az utolsó vacsorakor, János evangéliumának végén a tóparton, ahol Jézus megjelenik tanítványainak. A farizeusok szemére vetik, hogy miért eszik vámszedőkkel és bűnösökkel együtt.

Jézus Istent ajándékozó Istennek mutatja meg, az ajándékozó Isten közösségében akar részesíteni. Isten belép otthonunkba, asztalunkhoz telepedik, nálunk száll meg. Belép életünkbe, hogy részünk legyen örömben, vigasztalásban, megbékélésben. Részünk legyen áldásában.

Miként ez az áldás: „Tárja ki neked Isten az élet kapuját: Legyen áldássá a reggeli ébredésed, a feladatok, amelyekben helyt kell állnod. Legyen áldássá a tudásod, amely bölccsé tesz, a hiányaid, amelyek alázatosságra intenek. Legyen áldássá a családod, az emberek, akikről gondoskodsz, és akik fontosak neked. Legyen áldássá a hétköznapi egyhangúság és a felemelő pillanatok, amelyek új lendületet adnak. Legyen áldássá a közös vacsora, az esti leckeírás, meg a mese a gyerekekkel. Legyen áldássá a közös kirándulás, a kikapcsolódás, játék s egy jó mozi. Legyen áldássá a hajbakapás utáni kibékülés, a megbocsátás felszabadító érzése. Legyen áldássá a meghittség, a társad ölelése meg a közös álmaitok. Legyen áldottá a múló idő, s születésnapok, évfordulók, az élők üzenete és a holtak emléke. Legyen áldottá magányod, egy-egy átvirrasztott éjjel, a gondjaid és félelmeid. Legyen áldottá imádságod, Istent keresésed és a „megtaláltságod.” Legyen áldottá az emberség, amely életed gazdagságát adja, és létünk minden értelmet meghaladó távlata nyíljon meg előtted: Tárja ki neked Isten az Élet kapuját.” (Varga Gyöngyi: Áldáskönyv)

Eddig arról beszéltem, hogy Jézus egész életével, tanításával, csodáival Istent áldó, ajándékozó Istennek mutatta meg. Programadó első jelében, a Kánai menyegző csodájában is.

Ki látta a csodát?Másodszor a történet szereplőire irányítsuk figyelmünket. Nagyszerű a történet dramaturgiája. Színpadra való. Maga a csoda láthatatlan. A színpad egyik oldalán a szolgák csak a vízzel találkoznak. Megtöltik a kővedreket – egyenként 2-3 métréta, összesen 5-600 liter – azután merítenek a kancsókba, és a násznagynak viszik. Mit sem tudnak a problémáról, nem kötik az orrukra, hiszen csak szolgák ők. Nem tudjuk, mit gondolnak, hogy miért kell vizet felszolgálni, de gondolhatják azt, hogy nem az ő dolguk, ők csak teszik, amit parancsolnak nekik. Sokan élnek ilyen szolgai lélekkel. Csak teszik, amit a körülmények diktálnak. Örömtelenül.

Ezzel szemben a színpad másik oldalán a násznagy csak a borral találkozik. Nem tudja, hogy előtte a kancsóba vizet merítettek. Csodálkozik is, hogy a finomat a végére hagyták. Bent a lakodalmas nép szintén mit sem tud. Önfeledten mulatnak, már ittasak. Ők most nem törődnek semmivel, „pohár tele búval, borral, nem gondolnak a gonddal.” Sokan élnek így. Jólétben, de öntudatlanul, hálaadás nélkül.

Se a szolgák, se a násznagy, se a násznép mit sem tudnak Isten cselekvéséről. Kik azok, akik látják a csodát? A tanítványok. Látták, és hittek Jézusban. Azok látják a színpad mindkét oldalát, akik hisznek őbenne.

Legyünk mi is tanítványok! Akik együtt látjuk életünket az ajándékozó Isten kegyelme felől. A bánatot és örömet, a soksor céltalannak tűnő fáradozást, mint amilyen a szolgáké, és a násznép örömét, de meglátva Istent mindenben. A szenvedésben Isten együttérzését, az örömben Isten jelenlétének ünnepét.

Csak tegyétek, amit mond.Eddig szó volt az ajándékozó Istenről és az életet hittel látó tanítványokról. Végül a hat üres kővederről kell még beszélnünk. Volt ott hat kőveder a zsidók rituális előírásai szerint. És az üres rítus helyét egyszer csak színültig tölti az öröm.

Sokan érzik úgy, hogy a rítus, az istentisztelet olyan, mint az üres kővedrek. Üres, hiábavaló fáradozás, öröm nélkül. Mózes könyvében olvassuk: „Hat napon át fáradozzál, de a hetedik nap a te Istenednek a napja, szenteld meg azt.” A hat üres kőveder kifejezi, hogy hiányzik a hetedik nap megszentelt öröme.

Van egy törekvés, igény arra, hogy az istentiszteleten megvalósuljon az átélés, a Lélek megtapasztalása. De a történetben Jézus azt mondja anyjának: „Ez nem terád tartozik. Nem jött még el az én órám.” Isten hatalmába tartozik, hogy mindennapi hűségünk, állhatatosságunk közben mikor és hogyan tapasztaljuk meg a csodát, éljük át az ő közösségét, jelenlétét. „Tegyétek, amit mond!” – mondja Mária a szolgáknak. Tegyétek, amit Isten minden nap rátok bízott. És higgyétek, annak az Istennek a parancsa ez, aki a rosszból jót hoz elő: vigasztalást, megbékélést, örömöt. Ámen